Zene határok nélkül

Snétberger Ferenc: Lord Of The Strings

Iskolát tervez a tehetséges roma zenészeknek

 

Szöveg Sebők János

Fotók: Kaiser Ottó

A nevét ma már a legnagyobb dzsesszművészekével együtt említik. Együtt lép fel Bob McFerrinnel, Al Di Meolával, Pat Metheny-vel, a szaksajtóban zenéjét „Snétberger-zeneként" említik, hangszeres játékáról pedig szépművészetként írnak. Nemrégiben a Die Welt a művészetét multikulturális értéknek, őt magát pedig zenei világpolgárnak minősítette. Snétberger azonban hungarikum, múltja, zenei öröksége, mesterei ehhez az országhoz, ehhez a térséghez kötik. Ha akarná sem tudná ezt letagadni, hiszen minden gitárhangja, akkordja roma múltjáról, közép-kelet-európai gyökereiről is árulkodik.

 

- Zenész családból származom, édesapám szintén gitáros volt. Számomra az ő játéka volt meghatározó a későbbi zenei pályámon, mert fantasztikusan játszott, autodidakta őstehetség volt. Később Budapesten, a konziban jöttem rá, mennyi mindent ellestem, tanultam tőle, mert ő a zenész társaival már játszotta azokat a dallamokat, számokat, amiket ott hallottam. Egyébként az ő apja is gitáros volt, aki azonban még hárfán is játszott. Mi ugyanis németországi cigányok ún. cintók vagyunk, akik a hazai romákkal ellentétben nem elsősorban hegedültek, hanem gitároztak és hárfáztak. Még édesapám is hárfázott, s csak akkor tért át végleg a gitárra, amikor tönkrement az öreg hangszer, s nem volt pénz a megjavíttatására.
- Az édesapja zenészként miért nem kamatoztatta ezt a különleges tudását?
- Az ő gyerekkorában a család még vándorolt, igazi vándorcigány életet élt. Lóvontatású lakókocsijukkal vásárról-vásárra jártak, céllövöldét, ringlispilt üzemeltettek. Nagyon változatos, kalandos életük volt, s én gyerekként sokat kérleltem apámat, hogy meséljen a régi időkről. A gitárjátékát is mindig figyeltem, ezért döntően befolyásolta a zenélésemet, a játékstílusomat.
- Ön hogyan folytatta a családi hagyományokat. Az édesapja egyszer csak elővette, hogy na akkor itt az ideje fiam...
- Én eleinte ott guggoltam mellette, s néztem, ahogy játszott vagy másokat tanított. Aztán én is próbálgatni kezdtem a hangszert, sok mindent ellestem, „levettem" az idősebbek játékából, a fejemben akkor már sok dallamot megjegyeztem... Ez volt a legjobb iskola, mert az ember rá volt kényszerítve, hogy hallás alapján gyakoroljon.
- Korán megmutatkozott, hogy őstehetség?
- Apám észrevette, de nem foglalkozott velem különösebben. Nem volt könnyű életünk, mert nagyon szegények voltunk. Másfél szobában laktunk, és csak egy gitár jutott a hét testvérre. A többiek is játszottak, ezért sokszor veszekedtünk azon, hogy ki játsszon rajta. S mivel a fiúk között én voltam a legkisebb, nekem kellett rá a legtovább várni. Álmodoztam is mindig, hogy egyszer majd híres gitáros leszek, s annyi gitárt veszek, amennyit csak akarok.
- Álmodozás közben más cél is lebegett a szeme előtt?
- Igen. Volt egy visszatérő álomképem, amint egyedül ülök egy nagy koncertterem színpadán, s játszom a közönségnek. Gyerekkoromban sokszor aludtam el ezzel a képpel. Aztán ez az álom évtizedekkel később valóra is vált, ami engem megerősített abban, hogy ha az ember nagyon hisz valamiben, akkor azt meg is tudja valósítani.
- Önhöz hasonlóan a cigányság körében nagyon sokan születnek kivételes tehetséggel, de a környezet, a szociális helyzet miatt nagy többségük elkallódik.
- Ez így van, de nekem talán szerencsém volt, mert találkoztam olyan emberekkel, akik tudtak segíteni. Ezen kívül az én „megszállottságom" valószínűleg jóval nagyobb volt a szokásosnál. A zeneiskolába 13 évesen kezdtem el járni, Borsányi Mátyás volt a tanárom, aki nagyon jól el tudta magyarázni a különböző fogásokat, játékstílusokat. Ez azért is nyitott új szakaszt az életemben, mert ott ismertem meg Bach zenéjét, és a klasszikus gitározás tudományát. Nagy hatással volt rám, amikor észrevettem, hogy az újjal pengetett, nylonhúros hangszeren másképpen, szebben szólnak a hangok. Beleszerettem ebbe a hangzásba, állandóan gyakoroltam, s így alakult ki az a velem azonosított játékstílus, amit másoktól valóban nem hallok. Én a pályám során megtanultam a zenéket, a klasszikus dzsesszt, Django Reinhardtot, a swinget, a bebopot, a brazil zenéket, a flamencot... S aztán ezeket nemcsak át tudtam tenni a klasszikus gitárra, de ötvözni is tudtam a különböző stílusokat... Budapestre öt-hat év tanulás után kerültem, de már közben is mindenféle helyeken megfordultam, ahol dzsesszt játszottak. Különböző zenekarok tagja voltam, dolgoztam a vendéglátóiparban. A következő meghatározó élményem azonban a konzervatórium volt, ahol találkoztam az ismert dzsessz zenészekkel, s végre igazi dzsesszt is játszhattam. Babos Gyula volt a tanárom, de Szakcsi-Lakatos Béla, s a többi „nagy öreg" is tanított, foglalkozott velem. Nekem, a messziről jött vidéki gyereknek ez nagyon nagy dolog volt!
- Profi pályafutása a Trio Stendhal-lal indult, amely megalakulásától kezdve sztárzenekarnak számított. Ám néhány lemez elkészítése után Ön mégis távozott, s elköltözött az NSZK-ba. Miért?
- Viszonylag korán elkezdtek külföldi fellépésekre, fesztiválokra hívni, ám a kiutazás nem volt egyszerű, mert akkoriban csak az Országos Rendező Iroda közvetítésével lehetett kijutni. S ez elsősorban azoknak sikerült, akiknek volt ott ismeretségük, kapcsolatuk. Amikor közelebbről is megismertem az ottani állapotokat, tudtam, hogy ez a hely így szűk lesz nekem, s egyébként sem akartam egy zárt körben, mindig ugyanazokkal a zenészekkel játszani. Engem az foglalkoztatott, hogy megismerkedhessek új zenészekkel, játékstílusokkal, fejlődhessek, utazhassak az igényeim szerint. Ezért mentem el. A kinti lehetőségek miatt. S néhány vendégjáték után már tudtam, hogy a zenei világ Nyugaton másképpen - számomra sokkal elfogadhatóbban - működik.
- Kint azonban a nulláról kellett újrakezdenie. Hogyan sikerült?
- Kitartó vagyok, és szerencsém is volt. A feleségem nagyon sokat segített. Egy kazettámmal házalt a kiadóknál, az ügynökségeknél, de eleinte elhajtották azzal, hogy ez az ismeretlen nem érdekli őket. Csupán egyvalaki hallgatott bele a felvételekbe, aki aztán lehetővé tette, hogy 1979-ben a Jazz in July fesztiválon, Nyugat-Berlinben szólóban játszhassam - „bemelegítő" zenészként - egy Al di Meola-koncerten. Nyugat-Berlint is akkor láttam először, ami lenyűgöző volt számomra. A multikulturális nagyváros fantasztikus helynek tűnt számomra, pezsgő zenei élettel, sokféle, nyitott emberrel, érdekes művészekkel...A koncerten is nagyon sokan voltak, s utólag az mondhatom, hogy nekem ez volt a nagy lehetőség, hogy elinduljon a nemzetközi karrierem.
- Utána hívták fesztiválokra...
- Nem. Évekig még elsősorban kisebb klubokban játszottam kevés pénzért, de aztán rájöttem, hogy nekem ebből a körből mindenképpen ki kell törnöm, mert nem akartam folytatni azt, amit itthon abbahagytam. Új utakat kerestem, s ebben megint a feleségem segített, aki időközben a menedzserem lett.
- Hogyan kezdődött a szóló karrierje?
- Meghívtak Padernbonba, egy nagy gitárfesztiválra, ahol a nagy pódiumon már több száz ember előtt játszhattam. Ezután már kaptam meghívásokat, találkoztam ismert zenészekkel, köztük azzal az idősebb brazil gitárossal, Baden Paullal is, aki gyerekkoromtól nagy példaképem volt. Az érvényesülés azonban továbbra sem volt könnyű, mert bármilyen furcsán hangzik is, külföldön a dzsesszzenészek helyzete most rosszabb, mint Magyarországon. A dzsessz fejlesztésére korántsem adnak annyi pénzt, ösztöndíjat, mint nálunk. Ott meg kell küzdeni minden fellépési lehetőségért, s a gázsik sem magasak, még a nagy fesztiválokon sem. Nem véletlen, hogy az USA-ban a tehetséges zenészek elmennek pincérnek, benzinkutasnak, tányérmosónak, hogy fedezni tudják a tanulás, a megélhetés költségeit. Nekem is tíz év kemény munkába tellett, amíg lassan-lassan megismertek. Külföldön nagyon sok kiváló zenész van, ezért óriási a konkurencia. Mindig nyomulni kell, s közben olyasmit csinálni, amit más nem csinál, amire odafigyelnek. Magyarországon nagyon tehetséges zenészek vannak, mondhatnám sokkal tehetségesebbek, mint külföldön, de mindig ugyanazt játsszák, s ez nem annyira érdekes, vonzó az üzlet, a közönség számára. Ezért nem is teremt lehetőséget a kiugrásra.
- Ön amikor megismerte a közeget, megpróbált alkalmazkodni a körülményekhez, az elvárásokhoz?
- Én eleve mást csináltam, mint a többiek. Sokféle zenével együtt nőttem fel, nagyon sokat köszönhetek a gyökereimnek, mert apám nemcsak a tradicionális zenéket játszotta, hanem a modernekre is nyitott volt. Ez meghatározta a fejlődésemet, a szemléletemet is. Ezért mindig érdekeltek az alapzenék, de az újdonságok, különlegességek is, a brazil zene, az indiai zene stb. Ez a nyitottság évtizedek múltán is megmaradt, a fesztiválokon ma is beülök a többiek koncertjére, kíváncsi vagyok rájuk. Hasonlóképpen elfogadom a zenésztársak tanácsait is. Folyamatosan tanulok, s igyekszem sok mindent beépíteni a zenémbe.
- Ennek eredménye az, amit ma un. Snétberger-zenének mondanak? Van ilyen zene?
- Erre nekem nehéz válaszolnom. Szeretném hinni, hogy van. Az biztos, hogy az én zeném sokban különbözik másokétól, mert sikerült a klasszikus gitárra többféle zenét átültetnem, s ez egyfajta új megszólalást, játékstílust eredményez. Ezen kívül én nagyon sok zenésztől tanultam, ami szintén nyomott hagyott a zenei fejlődésemben.
- Mikor érezte először, hogy már nem kell küzdenie a hírnévért, mert elismerik, értékelik a művészetét?
- Nagyon hosszú idő telt el, de tulajdonképpen ebben a műfajban folyamatosan „jelen kell lenni", mert nagyon kevés zenész tud megélni a zenéjéből, a hírnevéből. Állandóan alkotni, gyakorolni kell, ez hajtóerő. Én a mai napig nem álltam le.
- Az Ön egyik legismertebb alkotása a For My People, amelyet a holokauszt 50. évfordulójára komponált. Hogyan született a mű?
- Felkértek rá, egy izraeli gitáros-zeneszerző kollégám mondta, hogy az egyik lemeztársaság lemezt készítene a holokauszt 50. évfordulójára olyan emberekkel, akik származásuk - zsidó, cigány, indián stb. - okán érintettek a holokausztban, mert a népükkel szemben népirtást követtek el. Az elképzelés arról szólt, hogy mindenki írjon egy darabot a saját népének. Én sokáig gondban voltam a feladattal, de egy töredék dallam nem hagyott nyugodni, amit a gyerekkoromban még a nagymamám dúdolgatott, aki viszont az apjától hallotta vagy valamelyik családtagtól, de ezt már nem tudtam kideríteni. Ez a régi dallam is megmaradt a fülemben, s aztán ebből született meg az a nagyobb kompozíció, aminek három tétele van. Sokáig dolgoztam rajta, a hangszerelésben sokat segített Szakcsi-Lakatos Béla is.
- Milyen visszhangja volt külföldön?
- Az embereket nagyon mélyen meghatotta ez a darab. Jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy jobban megismerjék a cigányság történetét, hiszen sokan nem tudták, hogy a második világháború alatt nemcsak a zsidóságot, de a cigányságot is el akarták pusztítani a nácik. A művet New Yorkban, az ENSZ-palotában is bemutattuk a veszprémi Mendelssohn kamarazenekar közreműködésével, ahol egy kiállítást is rendeztek hozzá. A darabot azóta sok helyen eljátszottam, s mindenhol nagy sikere volt.
- Számos világhírű zenésszel lép fel rendszeresen duóban, trióban. Hogyan alakulnak ki ezek a teamek?
- Többnyire én keresem meg a zenésztársakat. Például egy fesztiválon hallok valakit, aki hatással van rá, s el tudom képzelni, hogy együtt dolgozzunk. Ezek azonban nemcsak szakmai, hanem emberi kapcsolatok is. Szinte mindenkivel - Markus Stockhausen, Paolo Vinaccia, Arild Andersen, Bobby McFerrin - jóban vagyok, akivel együtt léptem fel.
- Bobby McFerrin-nel közös fellépése szakmai körökben is kisebb szenzációt keltett. Hogyan jött létre ez a kapcsolat?
- Meghívták a veszprémi fesztiválra, ahol én is játszottam. Mészáros Zoltán fesztiválmenedzser ötlete volt, hogy játszunk együtt. Meglátod, összehozzuk - mondta, s elküldte McFerrinnek az egyik felvételemet, ami tetszett neki. Róla el kell mondani, hogy bárhol lép fel, általában felhív maga mellé zenészeket, mert szeret hangszeresekkel játszani. Először azt gondoltam, hogy valami standardet fogunk játszani, de azt mondta, hogy kezdjél el valamit, aztán majd én jövök. A zenében ez a nagy dolog, hogy elkezdődik valami, s aztán egyszer csak mű, kompozíció lesz belőle. Ezt egyébként nagyon kevés zenésszel, s csak a legnagyobbakkal, az igazi profikkal lehet megcsinálni. Ő egy évben 150 -180 koncertet ad, s ez volt éppen az utolsó fellépése. Azt mondta, fantasztikusan jól érezte magát, s nekem is nagyon boldog napom volt. Köztünk aztán jó kapcsolat alakult ki, mert játszhattam vele még két fesztiválon, ahol komolyabb dolgokat is bemutattunk. De ekkor is a sound checkeknél dőlt el, hogy merre vesszük az irányt. Ilyenkor szólt, hogy ezt vagy azt ne felejtsem el, mert fogjuk majd játszani. Így alakult ki köztünk az az együttműködés, ami mindkettőnket inspirál a színpadon. Ő szerintem egészen kivételes ember, aki hatalmas zenei erőket képes mozgatni, előhívni. Az ilyesmi rám is nagy hatással van.
- Vannak-e még beteljesületlen álmai. Az egykori kisfiú ma miről álmodik?
- Szeretnék a Milánói Scalában fellépni, ami talán hamarosan összejön, s nagyon szeretnék a Carnegie Hall színpadán is játszani. New Yorkban ott volt a szállodánk a koncertterem mellett, s amikor átmentem szétnézni, és hallottam, ahogy gyakorolnak, mondtam magamban, várjatok csak, jövök én még ide!
- Maga eljutott az értől az óceánig. A családdal, a régi közeggel van még kapcsolata? Testvérei mit gondolnak a beteljesedett álmairól?
- Sajnos, a szüleim már nem élnek, a család is szétszóródott, én pedig az utazások, a fellépések miatt nagyon ritkán tudok hazamenni. A testvéreim azonban nagyon büszkék rám. Néhány éve Salgótarjánban volt egy koncertem, ahová eljöttek, s nagyon meg voltak hatva. Én is megtiszteltetésnek éreztem, hogy a szülővárosomban játszhattam, ilyenkor mindig nagyon felkészülök a koncertre, de a régi környezet már furcsa, felemás érzéseket keltett bennem.
- A médiában egyre gyakrabban használják a „gypsy jazz" fogalmát. Létezik ilyen?
- Szerintem nem. Ez üzleti fogalom. Mindig ki kell találni valamit, amivel felkeltik az emberek érdeklődését. Magyarországon és más országokban is vannak a cigány népzenészek, de ők például Spanyolországban szinte kivétel nélkül flamenco-jazzt játszanak. Én, amikor hallok valakit gitározni, meg tudom mondani, hogy az illető roma vagy nem roma, mert a gyökereket azonnal észre lehet venni a játékstíluson, a hangszerkezelésen. És azt is meg lehet állapítani abból, ahogy játszik, hogy valaki honnan, melyik országból jött. Vannak az arab romák, az indiai romák, de ők is sem indiai dzsesszt játszanak, hanem egy sajátos zenét. A cigányság a vándor életmódból fakadóan nagyon sokféle zenét megtanult, elsajátított, s a legjobbak ebből alakítottak ki saját stílust. A lényeg, hogy a zenész őszinte tudjon maradni a zenéjében.
- Nemrég töltötte be az ötvenedik életévét. Az ilyen évforduló alkalmas a számvetésre? Hogyan látja ma a pályáját.
- Szerintem most vagyok a legjobb formámban. Az évtizedek tapasztalatai, a sok gyakorlás most érett be, ráadásul még mindig „harapok", nyitott vagyok, érdekelnek az új dolgok. Továbbra is szeretnék jó zenészekkel találkozni, érdekes lemezeket készíteni, emlékezetes koncerteket adni. S megint van egy álmom, szeretnék egy iskolát nyitni Balaton-Felsőörsön, ahol tehetséges, de nehéz sorsú cigánygyerekeket tanítanának, akik a világ minden tájáról érkeznének. A felkérésre világhírű művészek, vendégtanárok- Bobby McFerrintől Richard Bonáig - már igent mondtak, mert ők is lelkesednek az ötletért. Hasonlóképpen hivatalos részről is támogatják az elképzelést, így van remény, hogy hamarosan elkezdhetjük az oktatást. Jó barátommal, a magyar származású David Friedmannel, egy berlini főiskola professzorával már dolgozunk a tanterven. Ő régóta dédelgette egy hasonló iskola tervét, s nagyon örül, hogy itt Magyarországon megvalósul, mert nincs hasonló sehol a világon. Ez az iskola nem ad majd hivatalos papírt, de megtanítja a szakmát, a hangszereket, a nyelveket, a hangszerelést a tanítványoknak, és azt is, hogyan menedzseljék magukat, hogyan kezeljék a médiát, hogyan építsenek kapcsolatokat. Elképzelésem szerint az iskola neve is rendhagyó lesz: Zene határok nélkül. Szerintem jól foglalja össze mindazt, amit megvalósítani, képviselni szeretnénk. A tanulók rendkívüli oktatásban fognak részesülni. Ez a célunk.

Róla írták
„Szépművészet szóló gitárra...Snétberger Ferenc zenei világpolgár, multikulturális értékek közvetítője." (Die Welt)
„A nylon húrnak nincs másik olyan mestere, aki ilyen magas művészi fokon, ennyi érzéssel képes elegyíteni a briliáns klasszikus technikát a dél- és észak-amerikai hatásokkal, és közben a roma örökséget is képes előkelően beleszőni a zene világnyelvébe." Akustik Gitarre
„Van egy különleges gitáros...A neve: Snétberger Ferenc. Játéka messze áll a megszokott kategóriáktól és kliséktől." (Berliner Morgenpost)
„A Berlinben élő magyar...napjainkban Európa legjobb akusztikus gitárosai közé tartozik." (Süddeutsche Zeitung)
„Ritka az olyan gitáros (ha volt már rá példa egyáltalán), akinek sikerül olyan zenei nyelvet kiérlelnie magában, amely példaszerűen tiszta, szokatlanul ízléses és kifinomult módon ötvözi a keleti folklórt, a jazzt és a klasszikus technikát." Gitarre Aktuell)
„ A Snétberger Ferenc által létrehozott hangkozmoszban jól megfér Francisco Tarrega, Jim Hall, Johann Sebastian Bach és Django Reinhardt. Az embernek az a benyomása, hogy ezek a különböző nagyságok Snétberger világában régóta jó barátok." (Jürgen Schwab)

Életrajzi kronológia

Születési hely, idő: Salgótarján, 1957. február 6.
1971 - megkezdi klasszikus zenei tanulmányait a helyi zeneiskolában
1977-1981 - tanulmányok a Bartók Béla Konzervatórium dzsessz tanszakán
1987-93 - a Trio Stendhal (Dés László szoprán szaxofon, Horváth Kornél ütős) tagja
1988 - Nyugat-Berlinbe költözik
A kilencvenes évektől - közös koncertek világsztárokkal (Didier Lockwood, Antony Jackson, James Moody, David Friedman, Al Di Meola, Dhaher Joussef, Pat Metheny, Howard Levy, Paolo Fresu, Charlie Byrd stb.)
1995 - elkészül a For My People (Concerto gitárra és zenekarra) a holokauszt 50. évfordulójára
2002 - Salgótarján díszpolgára
2004 - megalakul a Snétberger trió (Arild Andersen bőgős, Paolo Vinaccia ütős), amely Nomad címmel készít albumot
2004 - megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét
2005 - Liszt Ferenc-díj
2006 - Esperanza filmzene
2007. január 30. - a For My People bemutatója az ENSZ-székházban a holokauszt-világnap alkalmából
2007 - közös fellépések Bobby McFerrinnel, Tony Lakatossal, a Nomad-dal, Markus Stockhausennel

Diszkográfia
Albumok a Trio Stendhallal: Trio Stendhal (1989), Something Happened (1992), Live! (1994)
Albumok Markus Stockhausennel: For My People (1999), Joyosa (2004), Stream (2006)
Szólóalbumok - Signature (1994), Budapest Concert (1995), For My People (1999) Obsession (1999) Balance (2001)
Snétberger Trió: Nomad (2005)