A szavakon túl

Szöveg: Oberfrank Pál

Kép: Kaiser Ottó

A 75 éves Vásáry Tamás volt az Alexandra Pódiumon havonta jelentkező Magasles című műsorának vendége. A beszélgető-műsor gazdája, Oberfrank Pál színművész kérdezte a mestert, aki nagy ívű zongoraművészi és karmesteri pályáját csodagyerekként kezdte, volt Kodály Zoltán asszisztense, 1956 után állandó közreműködője a világ híres koncerttermeinek, s a rendszerváltozás után a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának vezető karmestere.

- Szeretsz repülni? - kérdeztem legelőször is Vásáry Tamástól.
- Ezt hogy érted? Fizikai vagy lelki értelemben, vagy repülni valahonnan, ahonnan kirúgtak? Álmomban már repültem. Szerintem az álmodik repülésről, aki valamikor már repült. Régebben Svájcban éltem, egy hegyoldalban, ahová kötélvasúttal lehetett fölmenni, és aztán úttalan utakon lemenni az alsó sétányra, ahol a mi házunk is volt. Egyik este sétáltam fent a hegyen, sötét volt már, elkezdtem szaladni, nem is néztem a lábam alá, egy-egy göröngyről, kőről továbbugrottam és közben néha métereket repültem. Akkoriban olvastam arról, hogy Tibetben a papoknak ez egyfajta szellemi gyakorlat; úgy tudnak szaladni, mintha már repülnének. A másik repülési élményem repülőgéppel volt, akkor nagyon megijedtem. Mexikóba utaztam, s egy süvöltő hang után a gép hirtelen elkezdett süllyedni. Alattunk sziklás hegycsúcsok voltak. Amikor már majdnem a sziklákhoz csapódtunk, a pilóta egyenesbe hozta a gépet. Az volt a baj, hogy kiszakadt a pilótafülke ajtaja, és hogy a pilóták el ne veszítsék eszméletüket a magasságtól, hirtelen több száz métert ejtették a gépet.

A következő kérdést Oberfrank Pál átengedte a közönségnek, egyikük élt is a lehetőséggel s a következő kérdést tette fel Vásáry Tamásnak: - Ötéves korában kiderült önről, hogy zseniális muzsikus, 75 éves korában, hogy nagyszerű költő, milyen művészeti ágban alkotna szívesen legközelebb?

- Egy nagy életregényt írnék. Az írást tulajdonképpen régebben, novellákkal és versekkel kezdtem. Első verseim egyikét Kodály Zoltán is elolvasta és azt mondta rá, hogy jó. Ez nagy dicséret volt részéről. Tehát az életregényemet írnám meg. Hogy miért? Még 1969-ben Londonban mondtam az első feleségemnek, hogy írogatok, mert nagyon elevenen élnek bennem a gyermekkori emlékek. Határoozottan emlékszem arra, hogy amikor megszülettem, kivittek megmérni, majd visszavittek a szülőszobába. Emlékszem a keresztelőmre, akkor egyéves voltam. Számomra izgalmas, nagy kérdés, hogy miért emlékszünk vissza ilyen intenzitással a gyermekkorunkra, illetve miért emlékszünk a gyerekkorunkra úgy, hogy az csodálatos volt? Talán azért, mert a gyerekkor az, amikor a jelenben élünk, és a jelen nagyon szép. Amikor az ember már a jövőjére gondol, akkor már célszerűen annak él. Mindig el akarunk érni valamit, egy célt, majd az utána következőt, egészen addig, amíg sírba nem szállunk. Örökösen arra gondolunk, azzal foglalkozunk, ami előttünk van és nem élünk a pillanatnak. Vegyük, mondjuk, a koncertező művész életét. Készülök egy darabbal, hogy majd eljátsszam. A jelenben is örülhetnék neki, amikor már jól játszom, de a fő cél az, hogy akkor legyek boldog, ha a pódiumon jól adtam elő. Most bárhogyan játszom, még nem vagyok boldog. Ott van a „ha". Magamnak szabok feltételt a boldogságnak. Ha mindenkinek tetszett, gratuláltak (bár ilyen nincs, mindig mond valaki valami negatívat), akkor ott van a következő kérdés: milyen lesz a kritika? Ha a kritika nagyon jó, arra gondolok, vajon visszahívnak-e ide koncertezni újra? És ez így megy állandóan. Mindig van előttünk egy nagyobb cél, mint a hegymászó előtt a magasabb csúcs, amit még nem ért el. A jövő mindig előttünk jár, és aki hisz a túlvilágban, azt gondolja, hogy ezt a jövőt átvisszük oda is. Egyik kedvenc történetem, hogy Nagy Sándor azt kérte, úgy temessék el, hogy a keze kilógjon a koporsóból, hogy lássák, semmit nem visz magával. Egy alkalommal, amikor édesapámmal, vonattal jöttünk Debrecenből Budapestre, én csodálkozva néztem ki az ablakon, számoltam az elsuhanó villanyoszlopokat, élveztem az utazást. Apám a felsőházi beszédére készült, ő már nem élvezte úgy az utazást, mint amikor még gyerek volt. Mint már mondtam, a szép gyermekkor titka az, hogy akkor az ember a jelenben él. A jelen gyönyörű tud lenni. Ezért kezdtem el írni az emlékeimet, mert emlékeztem csodálatos gyermekkoromra. És a mai napig gyerekként nézem és csodálom a világot, az embereket. Nekem minden perc egy csoda. A feleségem akkor azt mondta, hogy kezdjek el még aznap írni. Nem lehet - mondtam megrökönyödve -, hiszen koncertre készülök, most nincs időm. Ha arra várok, hogy legyen időm egy ilyen nagy művet megírni - mondta -, olyan sohasem lesz. Akkor leültem és elkezdtem az írást. És ezt a könyvet írnám, folytatnám és fejezném be, haközben eltartana a társadalom.

- A Szavakon túl című verseskötetednek is van története?
- Elmondom, hogyan született. Nagyon sok verset írtam, amikor az első feleségem megtudta, hogy meg fog halni. Szerette, ha írtam, mert az édesapja és az első férje is - aki autóbalesetben halt meg - író volt. Ildikónak az irodalom volt a mindene. 1994 januárjában tudta meg, hogy meg fog halni, és ez májusban következett be. Akkor minden koncertet lemondtam, és vele voltam. Csodálatos élmény volt, és érdekes volt áttekinteni egy másik világba. Úgy éreztem, hogy a másvilág kapujában állok. Akkor született a legtöbb versem. Később a második feleségemmel, Henriettel való házasságom öröméből születtek versek. Neki köszönhetem, hogy A zenén túl sorozatom megjelent. A zenén túl című kötetet a 70. születésnapomra szerkesztette. Ebbe a mostani kötetbe is ő válogatta a verseket. Én át sem olvashattam. Nagyon örültem, hogy megcsinálta. Ha rajtam múlik, soha nem jelenik meg.

Újabb nézői kérdés: - Amikor Lisztet, Mozartot, Chopint játszik, nem érzi, hogy sugallatot kap föntről?

- Az életem mottója a „túl". A zenén túl. A szavakon túl. Az emberen túl. Szerintem minden úgy történik a világban, hogy a gondolati világ egyre inkább anyaggá sűrűsödik és a végén anyagban látjuk a gondolati világot. Ezért nem veszekedhet egy materialista egy idealistával, mert mindkettőnek igaza van. A materialista azt mondja, hogy a zongorázás semmi más, mint fekete és fehér billentyűk nyomkodása. Bach mondta egyszer, amikor az orgonálás titkáról kérdezték, hogy a megfelelő billentyűket megfelelő sorrendben kell lenyomni. Innen tekintve a művészetet, igen,
van olyan érzésem, hogy sugallatot kapok. Ez valahonnan onnan jön, ahol mindennek megvan a lényege. Szókratésztől megkérdezték a tanítványai, ilyen bölcs lévén, hogyhogy ennyire szerény? Azt válaszolta: ha én többet tudok valamiről, mint a többiek, azt valahonnan kaptam és ezért hálás vagyok. Én is pontosan ezt érzem. Ugyanúgy gyakorolok, mint bárki más. Koncerteken egy-egy pillanatban, amikor játszom, úgy érzem, mintha én lennék a hallgató, élvezem a zenét, és ilyenkor alázat van bennem és leborulok az előtt, aki ezt nekem adta. Elvehetetlen kincs, ha valaki megkapja a klasszikus zene ajándékát. Én hálás vagyok, hogy ezt megkaptam.

- Milyen viszonyban vagy a világgal? Szerinted az emberiség miért tart ott, ahol tart?

- A jógán és a sétáláson túl az ad nekem energiát, hogy nem rágódom a problémákon. Nem bosszankodom politikai dolgokon. Az én hitvallásom nagyon egyszerű: minden úgy van jól, ahogy van. Alapjában véve kétféle világfelfogás van. Az egyik, hogy a világ véletlenek halmaza. A másik, hogy van egy felsőbb gondolat, ami lefelé hierarchikusan nyilvánul meg. Az ősi Egyiptomban a papoknak sok mindent kellett tudniuk, hogy kiérdemeljék a papi rangot, vigyáztak is erre a rangra. A a tudásukat titokban tartották, mert ha a tudás mindenkié, azt mindenki fel tudja használni. Ezért van a világ nagy veszélyben. Amit korábban Teller Ede és Einstein tudott az atombombáról, azt ma az egész világ tudja. Olyan emberek is, akiknek nem lenne jó, ha a kezükbe kerülne ez a fegyver. Tehát régen nagyon vigyáztak a tudásra. Mózes vette át a tudást, ami átment a kabbalába. Én a kabbala rendszerét, az élet fáját tudom elfogadni a világról. Ennek első princípiuma, hogy kezdetben volt a meg nem nyilvánult minden. Ez azt jelenti, hogy utána ez a valami meg akart nyilvánulni és ezt a valamit látjuk materiálisan az életben. Itt is van két folyamat. Az egyik az élettelen anyag folyamata, amit entrópiának hívnak, ami leépülést jelent. Egy összetett szisztémából egyszerű szisztéma lesz. Ha kiteszünk egy szobrot a sivatag közepére, abból néhány millió év múlva por lesz. A másik ennek ellentéte, az antientrópia, a csoda, az élet. Vagyis az egyszerűből egyre összetettebb lesz, az egysejtűtől az emberig. Ez a csoda történik akkor is, amikor egy férfi és egy nő találkozik. A keletkező sejt a meg nem nyilvánult minden. Nem lehet látni a sejtben semmit, és mégis minden benne van. Például hogy mihez lesz tehetsége a születendő gyereknek. Ez a csoda. Mi az élet? Ha én erre tudnék válaszolni, én lennék az isten.
Marx azt mondta - és ebben igaza volt -, hogy minden új a régi méhében fejlődik ki: az anyaméhben a gyermek, a tojáshéjban a madár, a gumóban növény. Az embernél ez a burok az ego. A nagy szellemi tanítók: Krisztus, Buddha az ego lebontásáról beszéltek. De nagyon hosszú folyamat, míg az emberek megértik, hogy az egónkat le kell bontani. Kedvenc mondásom, hogy a legnagyobb eredményeket nem elérjük, hanem elérünk oda. Az ősemberi barlangjában a falfestmények alatt nincs aláírás, még nincs ott az ego. A piramisok esetében már ott van, és onnantól kezdve szinte mindig. Én nagyon szeretem az embereket, de utálom az emberiséget. Amíg Afrikában sokan éhen halnak, addig a milliárdosok folyamatosan növelik vagyonukat. Ilyen társadalom uralkodik a földön. Itt nagyon erős az ego burka, és ha nem törik fel hamar, nagy baj lesz. Én persze örök optimista vagyok. Ha felrobban a világ, menjünk máshova, van elég hely a mindenségben.
Azért egy kicsit szkeptikus is vagyok, mert a hit, a vallás kátyúba került a tudomány miatt, hiszen a tudomány kiderítette, hogy bár kellene lennie egy istennek a csillagsátor felett (ahogy az Örömóda mondja), de felmentünk a Holdra és nem láttuk. A hit kátyúba került. Én vallásos nevelésben részesültem, nagyapám püspök volt, de voltak olyan pontok a vallásban, amit képtelen voltam elfogadni. És találkoztam a materializmussal és más hitekkel is. Volt egy nagyon bölcs barátom Londonban, Kabos Ilona zongoraművész és zongoratanárnő. Mindig nála szálltam meg, ha Londonban voltam. Neki meséltem a következő történetet: Egyszer Brazíliában egy materialista mérnök meggyőzött, hogy a vallás nem más, mint félelem. Rosszul éreztem magam akkor, hogy én gyáva vagyok. És elhatároztam, hogy nem fogok félni, nem leszek gyáva, és attól fogva nem hiszek az istenben. És ezért vagy olyan dühös? - kérdezte Ilona. Nem, hanem azért, mert pillanatnyilag nem tudom megmagyarázni magamnak ezt az „isten-dolgot". Gyerekkoromtól kezdve érzem, hogy van valami több, ami túl van rajtam, túl van a látható világon. Ennek én hitelt adok. Számomra a hit szó ezt jelenti. Ezt az érzést vagy meg tudom fejteni ebben az életben, vagy nem. Elértem arra a pontra, hogy a pillanatnyi elképzelésem a világról kielégít. Lehet, hogy a jövő héten már nem fog kielégíteni, lehet, hogy akkor más lesz. Senkinek sem ítélem el a hitét, mert mindenki abban érzi jól magát, amiben hisz. De én most úgy szeretnék jó ember lenni, hogy nem hiszek csak azért abban, hogy van mennyország, túlvilág, hogy jó legyek. A hitet én úgy fogom föl, hogy hitelt adok a hitnek, és találok egy olyan elképzelést, amiben jól érzem magam. Esetleg életem végére, vagy (ha van) a túlvilágon mást fogok hinni. A hegy nem változik. Ugyanaz. De hogy én honnan látom, az más lesz.
New Yorkban találkoztam Glenn Gould-dal. Meghívott vacsorára és beszélgetés közben azt mondta: „Nekem a legnagyobb ambícióm az lenne, hogy valami maradandót hagyjak magam után, mint alkotó, mint komponista." Ajánlottam neki, hogy játszunk egy képzeletjátékot: nyílik az ajtó és bejön a Jóisten. Azt mondja, hozott egy új törvényt. Eltörölte azt, hogy van külön alkotóművészet és előadó-művészet, mostantól az alkotók és előadók egyenrangúak. Akkor is ezt mondanád? Erre nevetni kezdett. Az egója miatt szenvedett attól, hogy csak másodhegedűs legyen a komponisták után. Lehet valaki zeneszerző és nem alkotó, és lehet valaki előadó és alkotó, sőt lehet, hogy nem is zeneszerző, nem is előadó és mégis alkotó. Azáltal alkot, hogy van. Vannak olyan emberek, akik, ha bejönnek a szobába, egyszeriben mindenkinek jobb kedve lesz. Ők már alkotottak valamit. Hiszek abban, hogy vannak szellemi lények, akik pozitív energiákat sugároznak ki magukból és talán háborúkat is meg tudnak állítani. Gandhi azzal adott sokat a világnak, hogy megmutatta a szellem hatalmát. Krisztus is azzal váltotta meg az emberiséget, hogy azt mondta, a halál után is tovább fog élni a lelkünk. Akármilyen nehéz az élet, az idő és tér koordinátájára ráfeszítve, lélekben szabadok lehetünk.
Oberfrank Pál
A beszélgetés végén a színész előadásában elhangzott az a vers is, amelyet Kodály Zoltán megdicsért.

 

Más

Más az, ha karosszék bársonyába
Süppedve vagyunk elégedettek,
És más, ha nyugodt testtartásunknak
Szilaj mén enged

Más az, ha hallgatunk,
mert bölcsen hallgatunk
És más, ha némák vagyunk,
Mert nincs gondolatunk.

Más az, ha jámborságunk
Krisztusi ideálra néz
És más az, ha bárgyú
Lustaság tenyész.

Más az, ha jó vagy,
Egy sátánt legyőzve
És más, ha csak
Nem telik többre.

Vásáry Tamás Debrecenben született 1933. auguszus 11-én. Első koncertjét csodagyermekként 8 éves korában adta. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte zongoratanulmányait Dohnányi Ernő és Hernádi Lajos növendékeként. 1948-ban megnyerte a Liszt Ferenc Zongoraversenyt, 1955-ben a párizsi Long-verseny és a varsói Chopin-verseny díjasa. Diplomája megszerzése után Kodály Zoltán asszisztense lett. 1956-ban elhagyta Magyarországot, és Londonban illetve New Yorkban alapozta meg karrierjét. Zongoraművészként a legfontosabb nemzetközi fesztiválok (Salzburg, Edinburgh, Berlin, Granada) vendége volt, és mint szólista a világ összes jelentős nagyzenekarával fellépett. A hangfelvételek jelentős Liszt-, Chopin-, Debussy- és Rahmanyinov-interpretációit őrzik. Számos lemeze jelent meg Brahms zongora és kamarazene műveivel. Ez utóbbiaknál partnerei a Berlini Filharmonikus Zenekar muzsikusai voltak. Velük játszotta lemezre Mozart zongoraversenyeit, amelyet a zongora mellől vezényelt. Vásáry Tamás a Bournemouth-i Szimfonikus Zenekar első karmestereként rendszeresen fellép Nagy-Britannia hangversenytermeiben és európai turnékon. 1979-tól 1982-ig a Northern Sinfonia zeneigazgatója volt. Vendégkarmesterként a Londoni Filharmonikusokkal és a Royal Philharmonic Orchestrával koncertezett. A z Amerikai Egyesült Államokban is számos nagyzenekarral épített ki kapcsolatot.1993-ban a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara főzeneigazgatójává és vezető karmesterévé nevezték ki. 1994-ben a elnyerte a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztjét. A magyar zenekultúra fejlesztése és külföldi terjesztése érdekében végzett munkássága elismeréseképpen 1998-ban a köztársasági elnöki Arany Emlékéremmel, valamint a Rádiózenekar szellemiségének magasrendű megújításáért, karmesteri és zongoraművészi pályafutásáért Kossuth-díjjal tüntették ki. 2001-ben a magyar államiság ezeréves évfordulója alkalmából alapított, egyetlen alkalommal odaítélt állami kitüntetést, a Millenniumi Kölcsey-díjat különféle művészeti ágak képviselői vehették át - muzsikusként Vásáry Tamás részesült az elismerésben.