Dupla vagy semmi

Hasonlóságok és különbözőségek

Vass Virág és Kaiser Ottó alkalmi találkozása - Vámos Miklós jóvoltából

Vass Virág sokáig a Nők Lapjánál dolgozott, vezető beosztásban, aztán egy franciás divatlap főszerkesztője lett, mostanában állás helyett ül. Regényt írt, Vulévu címmel. Kaiser Ottó fotóművész, a legutóbbi időkig az Alexandránál dolgozott, többek között a Könyvjelzőt szerkesztette, a pódiumműsorokkal foglalkozott. Virág nappalijában beszélgetünk.

Vámos Miklós: A számos budapesti kerületből miért éppen a tizenegyediket választottad lakóhelyedül?
Vass Virág: Inkább ő választott engem. Az életemet Szegeden kezdtem, tulajdonképp egy rádióstúdióban. Apám volt a körzeti tudósító, és abban az óriási lakásban nemcsak éltünk, de onnét ment az adás is. Így nagyon sok híres ember megfordult a bölcsőmnél, ötnapos koromban már Koncz Zsuzsa és Bródy János is dajkált. A szüleim akkor költöztek Pestre, amikor a papámat hívták a Rádióhoz. Albérletben kezdték. Návai Anikó együtt járt a mamámmal az újságírósuliba, ő ajánlotta, hogy tud egy jó lakást a tizenegyedik kerületben, csöndes, kertes, nincs messze a belvárostól. Nem messze innen. Ide jártam iskolába, errefelé otthon érzem magam. Ebbe a lakásba családi segítséggel költöztem, az akkori barátom révén. Utána én maradtam itt, a mamám is a közelben van.
- Ottó, a te nagypolgárinak tetsző lakásod abban a házban van, ahol a Hadik kávéház volt egykoron, Karinthy Frigyes és más irodalmi nagyságok törzshelye. A lakás viszont állítólag Csontváry Kosztka Tivadaré volt.
K. O.: Valóban, nekem két műemlékvédő szakember mondta, utána nem jártam. A műterme biztosan itt volt a lakás mögött, lehet, hogy akkoriban össze is tartozott a két rész.
- Találtál bármit, ami a nagy festő hajdani jelenlétére utalt?
K. O.: Nem, semmit. Előttem egy idős tábornok élt itt. Amikor megkaptam, nagyon lerobbant állapotban volt a lakás. Igyekeztem az eredeti állapotát helyreállítani. De már nem ott lakunk. Régebben sok portrét készítettem, szükségem volt műteremre, most már egyre többet dolgozom külföldön, minden hónapból két hétig üresen állt a lakás, a gyerekeim is felnőttek. Gondoltunk egy nagyot, kiköltöztünk a gödi nyaralónkba, új élet kezdetén állok. Imádok evezni, biciklizni, kirándulni, tavasszal veszek csónakot is. Semmi kedvem bejönni a városba.
- Mind a ketten a közeli múltban lettetek szabadúszók. Azaz a hó elején nem számíthattok rendszeres és megnyugtató átutalásra. Milyen érzés?
V. V.: Egyelőre még csak a fellélegzést élem át. Túl sokáig görnyedeztem nem egészen rám szabott, menedzseri feladatok alatt. Élvezem, hogy szabad vagyok, magam osztom be az időmet. Regényt írtam az Ulpius-ház Kiadó felkérésére, és szeretnék írni még néhányat.
- Amikor a Nők Lapjánál dolgoztál, a Fenyő János nevű megosztó személyiség volt a tulajdonos, egyszersmind a főnököd. Lelőtték. Milyen emlékeket őrzöl róla, és tudod-e, miért kellett meghalnia?
V. V.: Hú, ha tudnám, nagyon megugrana a Nők Lapja példányszáma. Drasztikus élmény volt a halála. Beszélgettem vele a címlapról. Aztán ő elment, én is, randira készültem, és egyszer csak fölhívott egy kollégám, a felismerhetetlenségig elváltozott hangon: „Kivégezték a Jánost." Elsőre nem is értettem. Kocsiba vágtam magam, mire beértem, már mindenki összeszaladt, ott volt a rendőrség is. De Fenyőről mégsem ez jut eszembe, bármilyen megrázó volt, hanem a sikertudat. Ellentmondásos személyiség volt, de ahhoz nagyon értett, hogy elérje: nyertes csapatnak kell éreznünk magunkat. Erre szüksége van mindenkinek. Nekem is ezt kellett volna tennem főszerkesztőként a későbbi munkahelyen, de soha nem sikerült annyira, mint neki.
- Ottó, ismerted Fenyő Jánost?
K. O.: Igen, egyszer volt vele egy furcsa kalandom.
V. V.: Majdnem mindenkinek volt vele furcsa kalandja.
K. O.: Oda akartak csábítani a Nők Lapjához képszerkesztőnek. Az első megbeszélés után bevittek a Jánoshoz. Fotósként persze ismertem a korábbi munkáit. Azt mondta, rendben van, egy feltétellel. Kell egy divatanyag az akkori olimpiai csapat hölgy tagjairól. Csináljuk meg mind a ketten, ha az én anyagom a jobb, fölvesz. Rendben, de ki fogja eldönteni? Hát, ő. Mire én: „Akkor ez eldőlt, János, ugye?" Ennyiben maradtunk.
- Mind a ketten sokat foglalkoztatok az emberi szépséggel, bár különféle módokon. Te, Virág, vagy százszor jelentél meg az általad szerkesztett havilapban, színes fotókon. Mindegyiken bombanőt láthattunk, egyik sem az volt, aki most itt ül. Okozott ez benned feszültséget?
V. V.: Ott kezdődött, hogy én nagyon rossz alany vagyok a fotózásra. Sokáig ugyanazt az egy képet használtam, míg a francia főnökeim rám szóltak, hogy én a lap arca vagyok, az a feladatom, hogy ezt kifejezzem, magyarán, vágyat keltsek. Nem feltétlenül erotikusat, de a ruházatommal, a sminkemmel, az egész megjelenésemmel azt kell kifejeznem, amire a divatlap buzdítja az olvasóit. Az a cél, hogy az olvasó azonosulni akarjon velem, a lapban megjelenő színésznőkkel és a szépségtanácsadókkal is. Nem könnyű feladat.
- Fotóstól hallottam, hogy a Vass Virág nagyon jó nő, de nagyon gyöngén fényképezik. Ottó, erről mi a véleményed?
K. O.: Nem ismerem a fotóit, de szerintem jól lehet őt fényképezni. Én mindenesetre előbb elbeszélgetnék vele, kitalálnám, milyen helyzetben érezné magát otthonosan. Milyen háttér előtt, milyen ruhában. Remélném, hogy azután abban, amit közösen kitalálnánk, már kényelmesen mozogna, és magabiztosabban viselkedne.
V. V.: Egyébként én kizárólag a nagy nehezen létrehozott fotóimon látom magam jó nőnek: Úristen, most van rólam egy ilyen kép, remek, kár, hogy az életben nem így nézek ki.
K. O.: Virág, azért elhiheted nekünk, hogy bombázó vagy.
- Nem úgy megy, hogy annyira leszel szép, amennyire az az ember szeret, aki belenéz a kamerába?
V. V.: Jól hangzik, de szerintem azért nem ilyen egyszerű.
- Van kettőtök között egy alapvető különbség. Virágot még soha nem láttam rosszul öltözve, sőt mintha abból a divatlapból lépne elő, amelynél dolgozott. Ottó, rajtad viszont még soha nem láttam, hogy egyáltalán öltözködsz. Mi a véleményetek?
V. V.: Azért Ottó nagyon önazonosan néz ki. Ahogyan egy művésznek kell. Bakancs, zsebes nadrág, hosszú haj, deres szakáll... mi az a kendőcske a kezedben?
K. O.: Szerettem volna elrejteni a kötözést az ujjaimon, elestem, megütöttem. Merő kollegialitásból hoztam a kendőt, nem tudtam, mennyire zavarja Burger Barnát a fehér pólya a fényképezésben, ő ugye folyamatosan kattintgat, míg beszélgetünk.
- Ottó, azért a hajviseleted némiképp a hatvanas évekből maradt raktáron, nem gondolod?
K. O.: Mind a kettőtöknek igaza van. Ha kilépek az utcára, valamennyire azért igyekszem felöltöztetni magamat. De nem sokat foglalkozom a külsőmmel. A szakáll a gyerekeim kérésére állandósult. Nyaralások alkalmával hagytam, hogy megnőjön, erősködtek, hogy ne vágjam le. Engedtem. A haj aztán csak hozzánőtt. Nincs szó a külsőm tudatos formálásáról, így alakult.
- Van egy olyan nézet, hogy azok hordanak szakállat, akik idősebbnek vagy tekintélyesebbnek akarnak látszani.
K. O.: Olyat is ismerünk, hogy valaki el akar bújni a szakálla mögé. Nem tudom, én melyik eset volnék. Abban igazad van, hogy az ilyesfajta hosszú haj és szakáll a hippikorszakban lett tipikus. Ilyen értelemben elismerem, hogy kissé divatjamúlt.
- Van köztetek még egy azonosság: Virág a külkereskedelmi főiskolára járt, Ottó pedig oda jelentkezett, ám őt nem vették föl. Képzeljük el, hogy mind a ketten külkeres pályát futtok be. Mit gondoltok, mennyire lettetek volna más emberek, külsőleg, belsőleg?
K. O.: Az ember szakmája nyilvánvalóan meghatározza a külsejét, valamelyest hat az egyéniségére is. Ha külkeres volnék, nincs hosszú haj, nincs szakáll, ellenben hordanom kell azt a bizonyos munkaruhát, az öltöny-nyakkendőt. Kérdés, hány évet bírtam volna ki, valószínűleg nagyon keveset.
- Talán fényképezőgépekkel kereskedhettél volna.
K. O.: Nem hiszem, nincs semmi műszaki érzékem. Ha sokáig kellett volna csinálnom, a lelkem valószínűleg teljesen megkeseredik. Valószínűnek tartom, hogy igen hamar kirúgtak volna. Túl nagy a pofám, nem szeretek, nem is tudok törleszkedni. Ez akkor a legnagyobb baj, amikor beválasztanak mindenféle zsűrikbe, kuratóriumokba. Majdnem soha nem az a véleményem, mint a többieknek, és nem is rejtem véka alá.
V. V.: Engem a kispofájúságom miatt rúgtak volna ki. Az önérvényesítés mindig gondot okozott, nőként és főszerkesztőként is. Valószínűleg emberként okoz gondot. Látszólag nagyon simulékony vagyok, szerelmi és munkahelyi kapcsolatokban is, de az utolsó pillanatban mindig kiderül, hogy mégsem. Igyekszem kerülni a konfrontációt, emiatt tűnik úgy, hogy könnyű velem, közben pedig nem. Szerintem ezzel nagyon sok nő kínlódik, különösen nálunk. A kelet-európai nők másként vívják mindennapi harcaikat, kevésbé nyílt sisakkal. A nyugat-európaiak sokkal tudatosabbak, vállalják, hogy mit akarnak, ezért velük könnyebb. Az volna a feladat, hogy ezt mi is megtanuljuk.
K. O.: A magamfajta férfiak nevében ígérhetem, hogy ebben jó partnereitek leszünk.