Szavak és képek a határon túlról

Prae.hu

2007. szeptember
Kaiser Ottó és segítői valószínűleg arra törekedtek a Határtalan irodalom című, roppant impozáns és szó szerint súlyos, két kötetes könyv (album?) megalkotásakor, hogy ismerős közelségbe hozzák a határon túli magyar írókat, lehetőleg minél többet bemutatva közülük és belőlük a nagyközönségnek.

Kaiser az Alexandra Kiadó Könyvjelző című, ingyenes periodikájában (ennek egyébként ő a főszerkesztője) már több mint egy éve folyamatosan közölte a határon túli magyar írókról készült bemutató anyagait. Ezek az összeállítások szolgáltak alapul a könyvekhez. A grandiózusnak nevezhető vállalkozás sikerének érdekében kombinálták a hagyományos fotóalbumot, a portrékötetet, a bibliográfiát és a szöveggyűjteményt. A szerkezet következetes: minden országról - ahol magyar írókat találnak és mutatnak be - hangulatos fotósorozatot ad bevezetésül, emblematikus, ám mégsem klisés fényképekkel. Ez cseppet sem véletlen, hiszen a szerző fotográfus, számos fotóalbuma jelent már meg, s a városok, tájak bemutatása az egyik specialitása. A hangulatos fotók után következnek az írók, az ő bemutatásukban is legalább annyira fontos szerepet játszanak a képek, mint a szövegek. Általában a lakásokban készültek a fényképek, különféle élethelyzetekben. Érződik a fotókon, hogy Kaiser nem csak egyszerűen odament, és "lekattintotta" Tőzsér Árpádot vagy Markó Bélát, hanem megismerte őket és bizalmat kapott tőlük, ahogy a kötetben szereplő többiektől is. Emiatt volt képes úgy megjeleníteni őket, hogy a személyiségükről, szokásaikról sok mindent megsejthetünk a portrék alapján. A lakás az ember háromdimenzósra nagyított, sokfelületes ujjlenyomata. Van, aki macskát tart a kezében, miközben Kaiser lencsevégre kapja (Monoszlóy Dezső), van, aki saját könyveit (Stephen Barlay alias Bokros István), másvalaki sört (Kovács András Ferenc). Van, aki tip-top elegánsan öltözött fel (Sárközi Mátyás), és akad, aki úgy néz ki, mintha akkor kelt volna ki az ágyból (Sipos Gyula). Egyvalami azonban közös a könyv szereplőiben: a könyvespolcok rogyadoznak mögöttük. Megnyugtató látvány ez a mai világban egy literátus számára. Ha pedig valamiért nem a lakás, akkor az író kedvenc vendéglátóipari egysége a fotózás helyszíne, ami szintén elárul egyet s mást róla.

Az egyes írókat bemutató részek ugyanúgy szerveződnek. Azaz van részletes életrajz, vannak az írótól saját, irodalmi szövegek, illetve a többnyire igen találó képaláírások - ezeket is az érintettek írták - kvázi beszélgetést szimulálnak. A kötet sajátossága, hogy ezt az egyenrangú, kötött formát minden egyes alkalommal picit fel is rúgja: nincsen két egyforma stílusú és hosszúságú életrajz, ahogyan az írók is egyéniségüknek megfelelően adnak szövegeket magukról és maguktól. Volt, aki egy már régen megjelent írásművet adott, volt aki kifejezetten ebbe a kötetbe írt valamit. Volt, aki sziporkázóan szellemes képaláírásokat kreált a róla készült fotókhoz, akadt olyan is azonban, aki még csak nem is vette a fáradtságot erre, és a szerkesztőnek kell odaírni valamit. Valószínűleg tudatos a kötött forma ilyetén folyamatos bomlasztása: így kaphatjuk a lehető legteljesebb képet az írókról, olyan az egész, mint egy nagy vendégségbejárás, külföldön: megismerhetjük őket, és kapunk egy kis ízelítőt is művészetükből is.

Érdekes az a tudatállapot, amelyben a külföldön élő, ott elfogadott, befogadott, ezáltal külföldivé, olasszá, franciává, németté vált magyar írók leledzenek. Ott alakítottak ki egzisztenciát, élnek, dolgoznak, a befogadó ország nyelvét beszélik, többnyire annak nyelvén írják verseiket, prózáikat. És mégis, a szülőföld és az anyanyelv sosem hagyja el őket, valamilyen formában velük él. Például úgy, ahogy Kibédi Varga Áronnál, aki verset csak magyarul képes írni, noha 1948. óta él Hollandiában.

Számos erényt ki lehetne még emelni: mennyire kedvesen, őszintén vallanak magukról külhoni íróink, miféle kacskaringós, regényes életutakat éltek meg. Milyen érdekes összehasonlítani a huncut mosolyú Méray Tibort és nejét, amint boldogan, kiegyensúlyozottan élik mindennapjaikat, a nemrég elhunyt Sütő Andrással és feleségével, akikről az az impressziónk maradhat, hogy beleöregedtek a keserűségbe és a folyamatos reményvárásba. Szívet szorongató Határ Győző halotti maszk-szerű portréja. Mosolyt csal arcunkra a Gulyás Miklósról és feleségéről készült két kép, egy régi és annak Kaiser-féle "remake"-je. És így tovább.

Minden irodalombarátnak érdemes átböngésznie a két kötetet, már csak azért is, hogy tisztában legyen a globális magyar irodalmi "ki-kicsodával", másrészt pedig azért, mert a szövegek, az egész antológia remek olvasmány. Nem olcsó a kiadvány, de értéket kapunk a pénzünkért.