Szarka Klára
Kaiser Ottó: Lorand Gaspar portréja, 2006
Sorozatunkban arra keressük a választ, hogyan készülnek a jó képek. Hogyan lesz az ötletből fotográfia. Sőt: hogyan születik meg az ötlet maga. Mennyi szerencse, munka, tanulás, milyen felszerelés, technikai háttér szükséges ahhoz, hogy a tehetséggel megáldott ember készíthessen egy jó fotót. Faggatjuk a fotográfust, és rövid életrajzban adunk róla is egy pillanatfelvételt, elemezzük a művet magát, s dokumentáljuk a technikai paramétereket. Ezúttal Kaiser Ottó egyik portréjának titkát firtattuk. Mivel az interjú alanya és készítője immár évtizedek óta ismerik egymást, az olvasó elnézését kérve tegeződnek a beszélgetés közben.
Két könyved is megjelent már a külföldön élő magyar írókról Határtalan irodalom címmel. Semmilyen szempontból nem volt könnyű a feladat, hiszen portrék tömegét kellett csinálnod. Hogyan fogtál hozzá a munkához?
Először is az interneten mindent elolvastam róluk, ami elérhető, hogy nagyjából képet kapjak, kikkel is fogok találkozni. Életművükről, életútjukról stb. Aztán, ami magyarul megjelent tőlük, azt megvásároltam és elolvastam. Ekkorra már kialakult bennem valamilyen kép az illetőről, de őszintén szólva, megpróbáltam inkább neutrális maradni. Senkihez sem akartam súlyos koncepciókkal beállítani. Hiszen a becsengetés után másfél perccel kiderülhet, hogy minden egészen másmilyen, mint gondoltam.
Hát, igen. Hiszen az író azonos is a műveivel, meg nem is.
Így van. Nagyon sok mindentől függ a végeredmény. Függ az én hangulatomtól, az övétől, attól, milyenek a fényviszonyok, és még rengeteg minden mástól is. Ezért sem szabad úgy odamenni, hogy már teljesen készen van a fejemben a kép, és csak meg kell csinálnom. Az első tíz perc, negyedóra nagyon nehéz. Alig várom, hogy elővehessem a fényképezőgépet, ami elég nagy árulás. Hiszen elkezdtünk beszélgetni, ő megnyílik, kedves hozzád, a vigyázatlan arcát is mutatja, én meg egyszer csak fogom magam, és miközben beszél hozzám, elkezdek fotózni. A lehető legnagyobb pofátlanság és udvariatlanság, de nem nagyon tudom másképpen megoldani. Próbálom ugyanis kerülni a beállított képeket. Nem azért, mert riportos irányba akarnám eltolni a könyveket - bár mindig ez lesz belőle -, hanem mert a beállított fotók nekem nem szoktak igazán jól sikerülni.
Mondani is akartam, mintha a riporteri vénád mutatkozna meg ezekben a könyveidben.
Így van. Elég későn kezdtem az effajta emberábrázolással foglalkozni. Azt tudtam előre, hogy az író nem olyan, mint egy színész vagy egy táncos. Zárkózottabb, szégyenlősebb. Ezért aztán csak úgy egyszerűen beállítani hozzá, leültetni és lefotózni, az szinte biztos kudarc. Marad inkább a beszélgetés. A feleségem, szerencsére, mindig velem van, technikailag is segít, nagyon össze vagyunk már szokva.
Ezek szerint a technika kezelése nem köti le annyira a figyelmedet.
Szerencsére, egyáltalán nem. Most már. Ha jelet adok, akkor a feleségem már tudja, hogy, mondjuk, egy vakut föl kell szerelni és deríteni a plafonra. Én pedig közben foglalkozhatom csak az íróval. Rengeteg képet készítek egy-egy helyszínen. Filmmel ezt nem lehetett volna bírni. A digitálissal nem gond, hogy amikor kijövök egy-egy írótól, van róla 250 kockám. Azért is kell nagyon sokat fényképeznem, hogy a modellem megnyugodjon. Tudom, hogy az első harminc-negyven felvétel nem lesz használható. Hiszen először meg kell nyugtatnom a modellt a gép hangjával, a matatásommal, a vibrálásommal, jövés-menésemmel.
Hozzászoktatod őt a fényképezési helyzethez. Egyébként is, ha az emberről kevés képet csinálnak, akkor folyton benne van a görcs: biztosan előnytelen arcot vágtam, biztosan béna vagyok a képeken. Ha sok készül, akkor megnyugszom: ennyi képben már kell lennie néhány jónak.
Még egy fontos szempont van. Én mindig megmondom előre, hogy bármi is készül, csak olyan fog bekerülni az albumba, amit ő is látott. Minden kiválogatott képet elküldök nekik, megkérem őket, hogy válasszanak, és írják meg hozzá a képaláírásokat is. Ez megnyugtató, hiszen így a modellem tudja, nem arról van szó, hogy bementem a lakásába, az intimszférájába, össze-vissza fényképezem a tárgyait, a feleségét, aztán meg majd megjelenik valami, amit ő nem is látott.
Volt olyan kép, amelyet az írók nem akartak, de neked megszakadt érte a szíved?
Nem. Eddig ezt nem is gondoltam végig, csak ahogy most rákérdeztél, de nem volt ilyen. Nem is tudom, miért.
A mi képünk egy egészen közeli portré, szűken vágott arckép. Mi dönti el, hogy mit válogatsz ki a képsorból?
Lorand Gaspar nagyon szemléletes példa erre. Ezen a képen először is nagyon szép embernek látszik. S az arcán tükröződik a szelídség és a kultúra is, ami egyébként sugárzik az egyéniségéből. S az elképesztő életútja is tükröződik róla valamennyire. Budapesten tanult a Műegyetemen, elvitték, megszökött egy koncentrációs táborból, Franciországba került gyűjtőtáborba. Nem akart visszatérni Magyarországra, Párizsban elvégezte az orvosi egyetemet. Jeruzsálemben pályázott meg egy kórházi állást. Mindig szegényeket akart gyógyítani, s ha a kórháznak már egy kicsit jobban ment, akkor ő továbbállt. Átment az arab világba dolgozni. Ingázott Párizs és a Kelet között egész életében. Nyolcvanévesen átnyergelt a sebészetről az agykutatásra, a lányának van egy intézete, amelyik agykutatással foglalkozik. Nem tudom, hallottál-e róla, hogy zseniálisan fényképez?
Igen, tudom. Volt is kiállítása Magyarországon, s azt is tudom, hogy nagyszerű író.
Prózában és versben is kiváló. A francia kortárs költészet egyik ismert figurája. Azt gondolom, hogy ebben a képben benne van a személyisége lényege. Hihetetlen aurája van, csak üldögélni mellette is jó érzés. Ez az ember tényleg teljes világot hordoz magában. A lakása is jól tükrözi ezt. Az már, sajnos, nem fért bele a könyvbe, pedig nagyon érdekes miliő. S mindehhez társul egy nagyon erősen a hétköznapi élethez kötődő, remek feleség.
