Sylvester Katalin mágiája

Szöveg: Stenczer Sári

Képek: Kaiser Ottó

Sylvester Katalin univerzumában rendkívüli fafigurák élik mindennapjaikat. E lélegzetelállító szobrok teremtőjét - sajnálatos módon - mégis nagyon kevesen ismerik. A festőművésznek tanuló, majd férjével 1964-ben végleg Párizsba költöző művész élete mindvégig két pont körül örvénylett: elsősorban férje, Csernus Tibor körül, akinek hű társa volt a siker és a nehézség évtizedei alatt; valamint saját teremtményei megalkotásának mágiája körül, melyet viszont elzárva a világtól, a nyilvános elismerés nélkül vitt és visz véghez a mai napig.

Pont emiatt, az ismeretlenség fátyolába borítkozó élet miatt kell a művésznő és művészete bemutatását a biográfiai ismertetéssel ötvözni, amely éppen egyedisége és árnyékban maradása miatt meglehetősen nehéz feladat. Az idézett szövegeket idén nyáron sikerült dokumentálni a kissé fényhiányos, Butte Montmartre-i - Párizs egyik legmagasabb pontján található - lakásban. Abban az otthonban, ahol több mint 35 évig élt együtt a művészházaspár, és amely telis tele van emlékekkel. Csernus Tibor és Sylvester Katalin nyomával. Művészeti könyvek, katalógusok, kiállításplakátok, levelek és megsárgult fotográfiák hevernek mindenfelé, a konyhaablakra egy fóliákból kivágott papagáj-pár van felragasztva, a hálóban pedig Csernus fiatalkori önarcképe látható egy polcra helyezve. Ezek mellett ezernyi apró, szerényen meghúzódó alkotásra lelhetünk: Csernus szkeccseire, amelyeket az utolsó évei alatt készített közvetlen környezetéről, és Katalin néhány ifjúkori ajtófélfának támasztott festményére. Minden egy kicsit rendetlen és történetekkel terhes ebben a kétszobás otthonban. Ahogy maga az élet is, hiszen egy lakás a belső énünk ki nem mondott műterme, amelyben legfőbb alkotásunkat, sorsunkat igyekszünk mindannyian megteremteni. Ilyen múlttal átitatott falak között él Sylvester Katalin, a törékeny, apró testbe bújt, de belül gigantikus teremtőerővel rendelkező alkotó. Mindig szürkéskék cigarettafüstbe burkolódzó, fürge mozdulatú alakjához kislányosan kócos haj és fürkésző tekintet társul. Ugyan az emberek közé már alig megy, de a napi újságokat mindig elolvassa és a süteménnyel traktált, szívesen látott vendég felé ömlenek belőle a kérdések. A válaszokkal ő maga viszont annál fukarabb, konokul őrzi belső világának, elefántcsonttornyának titkait. A tízmilliós nagyváros kínálata és zsivaja már hidegen hagyja, inkább két cicájával és konyhaablak párkányára járó galambpárral osztja meg mindennapjainak rendjét és káoszát. No meg, műtermének négyzetméterre kicsiny, de gondolatban egy egész, lüktető várost magában hordozó terével. Teremtményeivel.

Sylvester Katalin 1929 október 28-án született, Mezőbányán. A gimnáziumot a Veres Pálné Gimnáziumban végezte el magántanulóként, miközben a későbbi fejlődésére, útkeresésére nagy hatással lévő Jaschik Álmos műhelyiskolájába járt. Ezután grafika-órakat vett, Koffán Károlytól is, majd 1949-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1954-ben diplomázott, Bernáth Aurél osztályában. A főiskolán Bán Béla volt először a tanárom, akit nem igazán kedveltem, aztán pedig Kmetty János, aki viszont engem nem kedvelt. Utána Hincz Gyulához kerültem, majd az utolsó évben Bernáth Aurél vett át az osztályába - amely mindvégig a vágyam volt, hiszen ő számított a legjobb tanárnak. A diplomám után, mely nem aratott osztatlan sikert a zsűri körében, illusztrációkat illetve címlapterveket kezdtem készíteni a Szépirodalmi és az Európa Könyvkiadónak. A fiatal művészházaspár először 1957-58-ban jutott ki Párizsba, ahol a kint élő magyarok segítségének köszönhetően nemcsak szálláshoz, hanem kisebb grafikai munkákhoz is hozzájutottak. De azután Csernus édesapja küldött két retúrjegyet Budapestre és ennek nem álltak ellent. Hazaérkezésük után mindenki azt kérdezte megőrültünk-e. Azt gondoltuk ugyanis, hogy a határok szabadabbá váltak, és bármikor visszamehetünk. Hamar rá kellett jönnünk, hogy semmi sem változott, Pest kihaltnak tűnt Párizs után. Csak nagy nehézségek árán sikerült újra útlevelet szereznünk, és végleg visszajutnunk Párizsba, 1964-ben.
Budapesti éveink alatt a Dráva utcában laktunk, egy hatalmas műteremlakásban, amely előzőleg Perlott Csaba Vilmosé volt. Szerettük ezt a helyet, ketten is könnyedén tudtunk dolgozni. Csernus Tibor azonban nehezen tudott érvényesülni a három T (Tiltott, Tűrt, Támogatott) által irányított művészeti világban: munkáit rendszeresen kizsűrizték, képeinek nem volt elegendő megjelenése, és arra is volt példa, hogy egy csoportos kiállításon a megnyitó előtt akasztatták le a képét. A fiatal festőnő közben két csoportos tárlaton szerepelt festményeivel, az 1959-es és 1962-es Műcsarnokbeli éves hivatalos seregszemlén, a Magyar Képzőművészeti Kiállításon.
Sylvesternek mégis jó emlékei vannak Magyarországról, a Dráva utcai műteremről, a sárospataki művésztelepről és persze a barátokról. Sosem bánta meg, hogy Párizsba költöztek. A letelepedésre is úgy emlékezik vissza, hogy viszonylagosan könnyen sikerült nekik: Csernus hamar kapott rendszeressé váló illusztrációs munkákat, és neki is akadt kereseti lehetősége az alkalmazott művészeti körökben. Mindig sokat segítettem Tibornak az illusztrációk előkészítésében - sokszor én olvastam el a könyveket és jelöltem be neki az érdekes részeket, illetve eljártam a Musée d'Art Décoratif könyvtárába, és kirajzoltam, kikopíroztam selyempapírra az éppen szükséges korabeli ruhákat, kellékeket, jeleneteket, mert Tibornak nagyon fontos volt a korhűség. Vállaltam grafikai munkákat is, például a Nyomorultak illusztrálását nekem kellett elkészítenem a Hachette-nek. Az ideköltözésünket követő években kisebb szobrokat is sikerült eladnom egy Boulevard Saint-Germain-en lévő, Dyptich nevű galériának. Közvetlenül a Franciahonba érkezés után történt meg tehát a legnagyobb irányváltás: Sylvester Katalinból szobrász lett, a banális emberi lét plasztikus ábrázolója. Kis figurákat faragott és festett ki, amolyan mulatságos és egyben szomorkás babákat, amelyek a harmincas évek jelmezeiben tetszelegnek. Tibor balsafából készítette a festményeiben is megjelenő repülőgépmodelleket, így találtam rá erre az anyagra, amelyet először farigcsálni kezdtem, majd rájöttem, hogy ez az, ami engem igazán érdekel, az emberek szoborba öntése ezzel a törékeny anyaggal. Megformáztam, lecsiszoltam, bealapoztam és kifestettem ezeket a szobrokat, amelyekből sokat el is tudtam adni, bár nem túl jó áron.
Csernusék viszonylag hamar berendezkedtek Párizsban és igazi művészlakáshoz jutottak. Szerencsésen megkaptunk a Bateau Lavoir-ban egy megürült műtermet és ezt a lakást, híre ment ugyanis, hogy felújították az épületet, és lehet ezeket igényelni, minket pedig többen támogattak ebben, például Claude Bernard, Tibor akkori galériása. Én 1979-ben kaptam meg a saját műtermemet a házban. A szobrok eladása a későbbiekben sajnos abbamaradt, és a saját magát menedzselni képtelen, férje kapcsolatait egyáltalán nem használó Sylvester Katalin alkotásai bezártultak a montmartre-i stúdió ajtaja mögé. Megélhetésként egy időben textilterveket készítettem az avenue de l'Opéra-n egy jól menő hely, Hargitay Pál stúdiója részére. Ide rendszeresen bevették a terveimet, majd az eladott rajzok után ripiteket kellett megszerkesztenem, vagyis azt a viaszolt papírra készült, kivágott és kifestett sablont, amely a minta ismétlődése lesz az anyagon. Mindig találtunk kisebb munkákat.
Az évszakok pedig teltek múltak, és Sylvester Katalin rég megérdemelt önálló kiállítására egészen a 2002-es év végéig kellett várni. Ekkor kapta meg a művésznő, Fabényi Júlia és Beke László segítségével, valamint Jerger Krisztina kurátor és szcenográfus avatott keze alatt a Műcsarnok apszisát. Ekkor csodálkoztak rá sokan a szakmából és a szélesebb közönségből a rejtegetett kincsre, erre az egyedülálló szobrászati életműre. A művész nem tudott személyesen jelen lenni a kiállításán és talán ezért is került ismét a reflektorfényen kívülre. De ez a sajnálatos tény csak minket zavar, maga a művész ezt észre sem veszi, alkotásai számára a mellőzésben is élnek.

Mindig is az emberábrázolás érdekelt, a festészetben is főként a portréábrázolás vonzott. Sílvester Katalin érdeklődése, alapszemlélete már a főiskola óta szinte változatlan. A tanulás évei alatt és kezdeti pályáján igyekezett a hagyomány által megteremtett keretek között maradni, és abban érvényesíteni művészi akaratát. De az erős környezetváltozás és a Tűrt csoportba való bekerülés igyekezetének megszűnése, melyet a Párizsba költözés jelentett, úgymond lebontotta előtte a tradíció kényszerítette korlátokat.
Megjelent művészetében a harmadik dimenzió, amelyben kiteljesedtek mindennapi hősei, testet kaptak és jellemző mozdulatokat, kiforrottabb, egyedi hangvételt. Ezeket az eleinte gondosan megmunkált és színezett, kis méretű figurákat az évtizedek elteltével az egyre nagyobbak váltották fel. Az alakok egyre harsányabbak, nyersebbek - vagyis bátrabbak lettek, ahogy az ember is az idő múlásával egyre bölcsebb lesz, és egyre kevesebbel képes egyre többet mondani. Elmaradt a gondos mintázás és a precíz festés, amely oly jellemző korai szobraira és felváltotta mindezt a színes kreppapír és filctoll, a ragasztó és a gombostű. A szobrok így kidolgozatlannak tűnnek, de nem az alkotás befejezetlenségére, hanem az élettel megtöltött figurák sorsának lezáratlanságára utalnak.
Ennek a szobrászati nyelvezetnek legalkalmasabb alapanyaga a balsafa, a természet legpuhább, legkönnyebb - ezért sajnos nagyon törékeny és kényes - fája lett a művész kifejezőeszköze. Ami férjének a repülés, az egyik legcsodálatosabb emberi eredmény jelképének építését majd lefestését jelentette, az a feleségnek a teremtés alapanyaga lett, az emberi lélek, a habitusok és egyéb jellemzők együttes megjelenítéséhez segítő eszköz. Ezért létezik ez az akár félkésznek mondható megjelenés, az alkotások Lajta Gábor által non finito-nak hívott állapota. A folytonos alakulás-alakítás, a gondoskodás és soha el nem hagyás legfontosabb nyoma. Ráadásul Sylvester a szobrait újra és újra átformálja, építi, csakúgy, mint az élet az emberi lelkeket. Sokszor újrafaragom a figurákat, például a Budapesten kiállítottaknak is egy nagy részét már átfaragtam, vagy legalábbis kicsit átalakítottam. Sosem dolgozom modell után, és sosem tervezem meg konkértan előre a figurákat, nem készítek vázlatokat hozzá. Fényképeket használok, kivágom azokat, amelyek megtetszenek, illetve emlékezetből alkotom meg a figurákat, akár konkrét személyek után is, mint például a házmesternő, vagy éppen Tibor orvosa. Azt formázom meg, ami megtetszik, amit érdekesnek találok. Van úgy is, hogy elkezdem, és aztán egészen máshogy folytatom.
Keze alatt egy új világ keletkezett, és alakul a mai napig is egy műteremben elzárt univerzumban, ahol fafigurák élik mindennapjaikat, akikre csak a Dzsepettó-i varázslattal rendelkező alkotójuk nyitja ki néha a műterem ajtaját, hogy beömöljön egy kis fény a porral belepett teremtményeire.