Sall László:
Angyalfestés
Az olvasóhoz.
Ha már elolvastad Lipcsey Emőke Ördöghinta című könyvét, remélem érted majd, sőt egyet is, amit én írok róla. Ha nem, várom véleményed. Amennyiben még nem olvastad, remélem, írásom felkelti érdeklődésed.
Húsz éve várok erre a regényre. Illetve arra a regényre, melyben Magyarország és Svédország egyenlő súllyal van jelen. Illetve, amelyben a magyarországi és svédországi események, szereplők, helyszínek egyenlő súllyal vannak jelen.
Amelyben a magyar puszta pora és a svéd tenger (havet) harmatos sóillata együtt, egyszerre és egyenlő súllyal vannak jelen.
Előbb persze arra gondoltam, hátha ír majd valaki, mert egyetemi szakdolgozatok, ahol a svédországi magyarságot tanulmányozzák - valamilyen okból eddig még aktualitást nem nyert témakörben - és szépirodalmi fordítások (svédre) szép számmal voltak az elmúlt két évtizedben.
Vártam, az íróasztalok fiókjából nem került elő sem Magyarországon sem Svédországban. Svéd regényekben megjelentek már magyar nevek (Carola Hansson: Steinhof) József Attila, (Claes Östergren: Attila) Attila, inkább csak fiktív szereplőkként, legyen az akár címszerep is (Sandor slash Ida) Sara Kadefors regényében vagy az apa szerepében László, (Vladimir Oravsky regényében: Dumma byxa ut och gå när man nappar på en tå), de ezek egyikének sem képezte a szereplő svédországi magyarsága a regény fő vonalát.
Ezért vártam erre a könyvre, hátha ebben...
Peter Englund (történész, író, a Svéd Akadémia örökös tiktára) szerint: a barokk költők verseiben a jövő a veszélyt, a múlt az álmodozást a jelen pedig a szenvedést jelentette. Mintha csak erre a kaptafára készült volna Lipcsey Emőke könyve.
Az örökös és öröklött európa(i)-fóbia a regény igazi főszereplője: mindig vesztesek vagyunk, és nem csak nemzeti, de a történet tanúsága szerint egyéni szinten is. S a veszély ma már, globalizált világunknak köszönhetően (vagy annak ellenére) nem kívülről fenyeget, hanem az ott, önerőből (ön-)teremtődött erők jóvoltából.
És igazából itt nem tudok egyetérteni Lipcsey Emőke regénybeli világával.
"Önmagukat ismétlő", "eseményeket mozgató tényezők"-ről beszél, ezekről mesél. Regénye nem fejlődik, abban csak megvalósítja, kiteljesíti ezt a világképét. A szereplők nem fejlődnek, de nem „fejlődik" a történet sem, nem teremt meg egy olyan valóságot, melyben a vég visszaigazolná, motiválná a történteket.
A művész, alkotó s ebben az esetben az író Lipcsey Emőke egy olyan biztonságos világot kell teremtsen művében, melyben felmutatható az ember(iség) elégtelensége. A két „történelmi" részben ez részben sikerül is neki, de mikor minderre a jelen jelenségeit (történéseit) is rávetíti, a jelen eseményeit beemelve ebbe a világba s azt az előzőek, sőt előzmények végkifejleteként tálalva már nem-hihetővé teszi e teremtett világot.
Azt azonban - a regény egészét tekintve -, mi olvasóként jogos elvárásom, a magas fokú szórakoztatást, megvalósítja, ha attól el tudok/-nék tekinteni, hogy azt várja tőlem, én -az olvasó- fejlődjem oda, értsem meg az ő igazát!
Igen, itt a kikerülhetetlen kérdés, mit mond korunkról e regény?
Témája az örökös regénybeli kérdés: az én életemet mások élik, én a mások életét. De itt szó szerint. Lipcsey tudja mindezt, de szabadjára nem engedi, hőseinek nem engedi meg ezt a szabadságot: „... nem mindig azt teszik, amiről történetük szól" (183.o), mert „Minden történésnek van egy meg nem történt változata, ami valahol jelen van, csak mi nem érzékeljük." (182.o) De mik ezek a meg nem történések ? Az eltűnések, a tünemények?
Igen, Lipcsey ebből épít. Nem erre, nem ezt. A megtörténhetőség rovására játssza ki egymás ellen a három szálat. Ezeket a meg nem történéseket, nem volna szabad beleerőltetnie a végkifejletbe, saját igazsága elfogadhatóvá tétele érdekébe saját szolgálatába állítania.
Kétségtelen, Emőke jól manipulál a maszkulin és a feminin idősíkokkal: a megtörténttel és a megtörténhetővel. Három, jól elkülöníthető történet, (meg)történés fut párhuzamosan, sőt, a szerző szándéka szerint egyszerre a regényben. A történetekben újabb történések keverednek, így kerekedik a mese. Az átmenetek"működnek", jól vannak megoldva, érzem, szervesen is összetartoznak, a részek viszik előre a cselekményt. A három (az ókori időtlen könyvtáros, Losszaia, Henrik herceg és Bende Antal) hang közül azonban az (időrendben?) csak az első kettőről hiszem, fogadom el, hogy hitelesek. Ők ketten és ezen résztörténetek szereplői, mind tudatában vannak történelmi jelentőségükkel, mind (a ketten) tudják, hogy a történelem, cselekvői, csinálói, nem csak passzív statisztái. Ezzel szemben Bende, aki napjaink eseményeiben vesz részt szenvedő alanyként, nem az. Nem látom, hogy Bendéből is, a kis ám jelentős társadalmi szereppel rendelkező emberből is nagy, és nagy tettekre képes és azokat vállaló szereplő születne. Csak azt látom, hogy a mi korunk embere mindig elesik. A mi kis korunk embereinek tettei, csak attól lesznek nagyok, hogy nagy csapás éri őket (minket!) mások kicsinyes, galád, aljas tetteiből fakadóan.
Én nem hiszem, hogy ez a kor, hogy pont ez a kor vagy Lipcsey igazsága szerint az összes eddigi megfosztotta volna az embert a cselekvés felelősségétől és ennek választható lehetőségétől, akár a hőssé válás árán is.
Lipcsey nem hozza olyan helyzetbe Bendét, melyben válaszolnia kellene a kérdésre: „de tetteinknek sikerül-e, sikerül-e teljes mértékben befogadnia/ mindazon mély igazságokat, melyekről gondolkodnunk illik?"( Karol Wojtyła Ellenszegülés az ész kifejezéseivel szemben, Cséby Géza fordítása, XX. századi lengyel költők, az égbolt hajfonatai). Bár kétségtelen a látszat azt mutatja, Bende és a vele történtek valami egyetemes kihívás eredményei ám szerintem csak meghasonulásai.
Bende Antal Budapesten, Göteborgban, New Yorkban s ki tudja még hány ország s azok hány egyetemén ad elő. Specialitása média és manipulációszakértő. Rögtön a regény elején megjelenik nála az Ördög, majd egy bizonyos kommandó. Eme tagjai félreérthetetlenül közlik vele:aki nincs velünk, az ellenünk van. Majd ugyanezt elmondja egy rendőrigazolványt mutogató rosszarcú alak is. (9.o) „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk" kérdi/mondja Pál apostolunk (Róma 8:31). Ennek a kis biztató és gyűjtő lelkesítésnek aztán a magyar történelemben már többször is megalkották mindenféle változatát, mikor milyen szándékkal, eredménnyel, lényegtelen most.
Lipcsey azonban erre építi a kerettörténetet s ez Bende Antal életét is megpecsételi. Közben a kommandósokról kiderül, egész világot behálózó szervezetet képviselnek, Nemzetközi Antiterrorista Kommandó, avagy nemzetköziül az International Antiterroristic Commando, „röviden IAC", (24.o).
Nos, itt éreztem először, hogy ez a könyv egy igazságot, saját igazságát akarja rám erőltetni, akárcsak az CIA (sic!), azaz az IAC emberei saját igazukat Bendére.
„Egy történetet akkor gondolunk végig következetesen, ha lehetőségei közül a legrosszabb következik be", mondja Dürrenmatt (21 pont a Fizikusokhoz, 3. pont).
Igen, Lipcsey is így gondolhatja minden bizonnyal, nevezetesen, hogy a jövő a veszélyt jelenti, mert az eddigi három narratív hang mellé, talán epikai szükségmegoldásként is, behozza a történetet lezáró külső megfigyelőt is, aki elmondja: Bende hazatér Göteborgba. Ám ez a hazatérés nem a feloldást jelenti, hanem egy újabb veszélyt hordoz magában: az újabb kiszolgáltatottság kényszeres lehetőségét.
S itt a regény végén, ahol úgy látszik, minden szál összefut, itt kellene elhinnünk John Donne (1571 - 1631) szavait, miszerint „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja (...)".
Nekem sajnos ez nem adatott meg. A regény sem hitet, s még bizakodást sem adott.
Persze nem mintha ez volna egy regény célja, ám az Ördögszekér problémafelvetése, a probléma kivetítése megkívánná ezt.
A könyvben meglepően sok az olyan hiba, melyek nyilván a szerkesztő hiányával és a szövegszerkesztőkben meglévő adatbázisokat használó nyelvvizsgáló alkalmazásokkal magyarázható (Hosszú mondat. Vizsgálja felül!).
S van a könyvnek egy nagy hiányossága, a többnyelvű közeget (melyben játszódik) nyelvileg nem következetesen mutatja be. Például amikor Bende gyermeke Göteborgban svéd barátaival vagy édesanyjával társalog, azokat a részeket, szerintem nyugodtan írhatta volna svédül. Már csak azért is, mert van egy ilyen szövegrész, ami többször is ismétlődik, amely pont ezt a technikát alkalmazza (Dávid chattelés). S ugyancsak használj ezt, amikor az IAC emberei Bendét kihallgatják (őt Mr-nek szólítják).
Persze, tudom, ez nem egy reális kérés, hiszen nincs még meg az a svédországi magyar olvasó tábor, mely egy ilyen kiadványt el tudna tartani.
Azt azonban már sejtem Lipcsey Emőke regényéből, hogy az amerikaiak miért éppen Kubát választották a szeptember 11. utáni terrorizmussal vádlottak fogva tartására.
Sall László
Göteborg
2009. november 28.
