Méhes László

1944-ben született Budapesten. A pályakezdő művész képességeit kitűnő tanárok fejlesztették, a Képzőművészeti Gimnáziumban Visky Balás László, a Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél. Már ebben az időszakban is szürrealisztikus képeket festett: az 1961-ben készült képe, a Lacházai emlék a Csernus Tibor és köre által képviselt úgynevezett „mágikus realizmus" stílusirányzat szellemében született, és annak egyik ismert darabjává vált. Méhes ebben az időben egy újfajta - általa „monopol typiá"-nak nevezett - grafikai eljárást, dolgozott ki, melynek lényege, hogy a kiválasztott tárgyat rugalmas, gyúrható masszával vonta be, majd az ebből kapott negatív formát használta fel klisének. Az így készített tárgylenyomatok fotószerűek lettek. 1967-ben, még a Főiskola elvégzése előtt festett Vetkőző modelljét - melyen a modell egy semleges, megfoghatatlan térben húzza le a pulóverét - a nyugati dekadencia termékének ítélték, emiatt nem végezhette el az ötödik, diplomaszerzés utáni évet. Mivel a Fiatal Művészek Stúdiójába nem vették fel, s a hivatalos tárlatok zsűrije visszautasította képeit, Méhes László kizárólag „zugkiállításokon", szűk körben tudta bemutatni munkáit. „Méhes számára - írja Sinkovits Péter művészettörténész - a főiskola elvégzése után az volt a legnehezebben megoldható folyamat, hogy a klasszikus festészeti tanulmányait a festészeten kívüli avantgárd törekvésekkel egységbe hozza." 1968-ban a legendás első IPARTERV-kiállítást megelőző napokban, az IPARTERV-Klubban - Erdély Miklós és Szentjóby Tamás társaságában - lépett először a viszonylag szélesebb nyilvánosság elé. Ehhez az eseményhez fűződik Tükör-akciója és a szolarizált fotók stílusában készült Csita portréja című rajzának bemutatása. Ezt követően a modern magyar képzőművészet következő fontos állomását jelentő 1969. évi IPARTERV-kiállításon is részt vett, ahol Hétköznap című munkájával jelentkezett. Ez a kép - amelyen a villamoson ülő idős férfi és nő szenvtelen, tárgyszerű leírását csak a furcsán, szinte zavaró nyersességgel betörő fény-nyaláb zavarja meg. - a magyar hiperrealista festészet első megnyilatkozásának tekinthető. A közönség nagy része első ránézésre fotónak gondolta, nem csoda, ha a külföldi művészettörténészek is felfigyeltek rá. 1970-től Méhes elkezdte festeni a kispolgári elkényelmesedésre, tespedtségre figyelmeztető és azt megmosolygó Langyosvíz-sorozat képeit. A sorozat a hatvanas évek ironikus hangvételű, erőteljes társadalomkritikát megfogalmazó cseh filmjei hatására jöttek létre, s Méhest a nagyközönség körében is ismertté tette. A festészettel párhuzamosan performance-okra is vállalkozó művész egyik emlékezetes fellépése a Gyeptégla oázis című volt, melynek során a környezetvédelemnek „grimaszt vágva" a budapesti Felszabadulás téren (mai nevén: Ferenciek tere) egy darabka gyeptéglára állva „meditált". 1972-ben egy afrikai útra készülve Párizson keresztül kellett továbbmennie, de Párizs lebilincselte, visszatartotta. Az itt töltött idő sok élményt és fontos eseményeket hozott pályafutásában. Mély benyomást tett rá Yves Klein filozófiája és gesztusfestészete, s ebből az élményből született meg új, női aktfestési metódusa: nedves vásznat borított a fekvő modellre, és a kidomborodó testformákat, torzóként lefújta festékkel. 1972-ben a Galeria Lara Vincy és a Galerie Quatre Mouvements csoportos kiállításán vett részt. 1973-ban a Musée d'Art Moderne de la Ville de Paris kortárs művészeti szekciója, az A.R.C. Méhesnek és két másik fiatal művésznek rendezett egy időben egyéni kiállítást. E kiállítások nyilvánvalóvá tették, hogy Méhes a nyugati világtól elzártan is képes lépést tartani az egyetemes művészettel: munkásságára felfigyeltek, és több művészeti folyóirat, az Opus International, az Art Press és az Art International is írt róla. Méhes egy év múlva, 1973 őszén visszatért Budapestre, hogy hosszabb párizsi tartózkodásra kérjen engedélyt. Többszöri próbálkozás után csak 1979-ben, a Galerie Liliane François-ban sorra kerülő kiállítására sikerült újra útlevélhez jutnia, de engedélye csak három napi tartózkodásra szólt. Ekkor telepedett le végleg Franciaországban. 1981-ben kezdett egészen nagy méretben, szabad vászonra dolgozni. 1992-ig több mint húsz - egyik kritikusának, Yak Rivais-nek szóhasználatát idézve - „calicot"-t hozott létre. Míg az akt-lenyomatok esetében a testre ráterített vizes vászonra vitte fel az első festékréteget, úgy ez esetben a földre fektette a nedves hordozóanyagot, és ezt itatta át híg akrilfestékkel. Az így kapott, göcsörtös felületű talajlenyomat szolgáltatta a festmény alapját. A nyolcvanas években állami műteremlakást kapott Párizs elővárosában, Torcyban, azóta ott él. Az 1992 és 1997 között időszakban kevés képe született, mert idejét és figyelmét egy képzőművészeti iskola alapítása és vezetése kötötte le. Az 1992-ben Torcy város támogatásával megnyitott Ecole des Languages de l'Art Plastiqui elsőrendű feladatának a főiskolára történő felkészítést tartja. A ma is Méhes vezetése alatt álló intézmény munkájában az állandó tanárok mellett meghívott előadók is részt vesznek. Az utóbbi években a körülmények újra lehetővé tették, hogy Méhes visszatérjen az alkotómunkához. Legutolsó képeit is a sajátos technikai kivitelezés és a fotószerűség jellemzi. Az emberi alakok azonban ezúttal árnyak formájában jelennek meg redukált színskálát alkalmazó képein. Párizsi, tokiói, genfi egyéni kiállításai mellett olyan fontos csoportos tárlatokon vett részt, mint a Centre Georges Pompidou megnyitásának tizedik évfordulójára 1987-ben rendezett Carte Blanche, a Salon de Figuration Critique (1982-1985), vagy 1989-ben a Pisában, 1991-ben Moszkvában, a szentpétervári Tretyakov Képtárban és a spanyolországi Fondation Santillanában rendezett tárlatok, valamint az 1999-es műcsarnoki Búcsú a XX. századtól című kiállítás. 1999 őszén a Műcsarnok gyűjteményes kiállítást szentelt Méhesnek.

(Forrás: Cserba Júlia: Magyar képzőművészek Franciaországban 1903-2005)