Káin Péter

 

Beszélgetés Kain Péterrel berlini operai éveiről

- A gyermekkorodat Budapesten töltötted, aztán valamikor a hatvanas években - ahogy akkoriban mondták - disszidáltál Berlinbe. Hogy történt ez?

- Ötvenkilencben érettségiztem, jelentkeztem a Színművészeti Főiskola rendezői szakára, de a második rostán kiestem. Egy évig segédmunkás voltam a Táncsics bőrgyárban Újpesten, mindennap négykor keltem, hattól kettőig dolgoztam. Aztán másodszor sem vettek fel, a szüleim azt mondták, ebből elég, tanuljak szakmát. Ki is tanultam a nyomdai kézi szedést, 1963-ban pedig fölvettek a bölcsészkar magyar-népművelés esti szakára. Tehát nappal dolgoztam továbbra is A népművelésben az vonzott, hogy a tananyagban egy sor engem érdeklő tárgyat is hirdettek, színháztörténetet meg hasonlókat. Ezzel párhuzamosan a Népművelési Intézetben elvégeztem egy kétéves kurzust, amely „B" kategóriás rendezői képesítést adott. Közben apámék 1964 decemberében látogató útlevéllel elutaztak Nyugat-Berlinbe, ahonnan aztán később megkérdezték, nem akarunk-e kimenni mi is. Nekem eszem ágában sem volt, mert itthon leszigorlatoztam, átvettek a nappali tagozatra, ösztöndíjat kaptam, és mert szerelmes voltam. Aztán hosszú rábeszélés után úgy döntöttem, vagy döntöttek rólam, ezt ma már nem tudnám pontosan megmondani, hogy Jugoszlávián keresztül kimegyünk. 1966. szeptember elsején, huszonöt évesen érkeztem meg Berlinbe.

- Miért kellett ezt az utat választanod? Németországba nem kaptál volna útlevelet?

- Ez volt akkor az egyszerűbb. Hárman voltunk testvérek, egyikük sajnos már nem él, befizettünk egy nyaralást Porečba, apánk pedig autóval értünk jött.

- És miért éppen Berlinbe mentetek?

- Nagyszüleim Berlinben éltek, Erdélyből vándoroltak ki oda, nagyanyám apámmal a hasában Budapestre vonatozott, ott szülte meg őt, hiszen magyarok voltak Berlinben is, vagy mi! Apám Berlinben járt iskolákba, fogorvos lett belőle, 1935-36-ig ott is élt. Ezért ment tehát 1964-ben Berlinbe, ahová én 66-ban egy szó német tudás nélkül megérkeztem.

- Otthon nem beszéltetek németül?

- Nem, soha.

- A holocaust után érzelmi okokból nem akartak tudni Németországról?

- Erről szó sincs, végül is apámat nem a németek szánták halálra, őt magyar munkaszolgálatra vitték. De soha semmit nem mesélt erről az időszakról, sem a munkaszolgálatról, sem a holocaustról. Eltemette magában. Szóval beiratkoztam a Goethe Intézetbe, és hat hónapig intenzíven tanultam németül. 1967-ben beiratkoztam a Freie Universität színháztudományi és zenetudományi szakára. Kezdetben nagyon sokat kínlódtam. 1970 végén, amikorra eluntam a száraz tudományt, írtam a Deutsche Oper Berlinnek, hogy szeretnék náluk hospitálni. Kaptam egy időpontot márciusra, amikor Aribert Reimann: Melusine című operáját próbálták. A hospitálásnak köszönhetően felajánlották, maradjak a színháznál, legyek rendezőasszisztens. Közvetlenül diploma előtt döntenem kellett, hogy befejezem-e az egyetemet, vagy elvállalom az állást. Maradtam a színháznál, ami - ezt harmincegynéhány év után már elmondhatom - jó döntés volt. Soha nem kérték a diplomámat, ott a teljesítmény számított. Az 1979-ig terjedő időszakból csodálatos emlékeket őrzök. Abban az Operaházban olyan a struktúra, hogy a színház nem állandó rendezőkkel dolgozik, hanem produkciókra szerződtetik a rendezőt, aki a premierig előkészíti a darabot, majd utána elutazik. A koncepció és a rendezés innentől kezdve a játékmester, illetve a rendezőasszisztens kezében van. Ő mondja el, magyarázza el, indokolja meg az érkező vendégénekeseknek a rendezést. A legnagyobbakkal dolgozhattam, Domingóval, Pavarottival, Frenivel, Talvelával és Siepivel. És ez igazi munka volt, mert a legnagyobbak igazi partnerek voltak, akik nem érezték rangjukon alulinak, hogy egy-egy kérdésben kikérjék egy kis rendezőasszisztens véleményét. Akik vállveregetve azt mondták, hogy jól van, majd ők megcsinálják, mindig másodvonalbeliek voltak. Ezt nyolc évig csináltam, mígnem aztán 1979 és 1981 között az operaház sajtófőnöke voltam. 81-ben jött a színházhoz Götz Friedrich, aki dramaturgi funkciót ajánlott, amit én lelkesen vállaltam. Ez volt életem legszebb korszaka.

- Meddig tartott? A színháztól mentél nyugdíjba?

-. Nyugdíjba 2006-ban, 65 éves koromban mentem, de 2002 óta egy ideig már nem dolgoztam ott, mert az én szempontomból kedvezőtlen változások történtek. Akkor már nem Friedrich vezette a színházat, és nekem olyan beosztást kínáltak, amelyet nem tudtam elfogadni. Mindemellett a magánéletemben is történtek változások: lett egy olyan kapcsolatom, amely Budapestre vonzott, meg aztán hívtak a budapesti operába. Berlinben maradt egy kevés munkám, de eljöttem Pestre. Az operai szerződésem úgy szólt, hogy amíg Szinetár Miklós az igazgató, addig mellette vagyok. Szinetár 2004-ben távozott, én meg vele együtt. A Deutsche Opernél viszont változatlanul, illetve újra változatlanul vannak munkáim.

- Ezek produkciókhoz kötődnek?

- Nem feltétlenül. A munkám körülbelül három héttel a premierek előtt kezdődik. A programfüzetekben a nevem mellett az áll, hogy „Lektorat". Ez azt jelenti, hogy minden nyomtatott termék, műsorfüzet, plakát, napilap-melléklet és hasonló, amely a Deutsche Opert elhagyja, az én kezemen megy keresztül. Ez egyébként az Internet korában nem igényel állandó ott-tartózkodást. A munkám másik fontos része, hogy én ellenőrzöm a feliratokat, a premierek előtt minden próbán ott ülök, amikor a feliratok már megjelennek a színpad felett.

- Berlinbe érkezésed egybeesik egy nagyon izgalmas időszakkal, legalábbis a színház szempontjából nagyon izgalmas lehetett ez az idő: a hetvenes évek kezdetén kezdődött el egy nagy színházi korszak, amely hozzánk még mindig nem teljesen érkezett el. Képzelem, mekkora sokkot jelentett neked, amikor a budapesti színházi produkciók után egyszerre belecsöppentél egy teljesen más stílusú és hagyományú színházi életbe.

- Ez így van. Én például tanúja lehettem, amikor a Peter Stein-féle Schaubühne társulata Berlinbe költözött. Az elejétől fogva láttam az előadásaikat. Mindegyiket. És nemcsak a rendezések sokkoltak, hanem a színészek is. Nekem 1953-tól kezdve volt bérletem a pesti Nemzeti Színházba. Láttam a Nemzeti régi nagyságait. Utánuk valóban sokkoló volt látni a modern eszközökkel élő német színészeket. A magyar színjátszást én mind a mai napig sokszor nagyon könnyűnek érzem. A napokban vitatkoztunk egy új budapesti színházi előadásról, amely neked tetszett, nekem nem. Nekem az volt vele a fő bajom, hogy a főszereplőben nem éreztem azt a jellemfejlődést, amit te éreztél. `s hogy a legtöbb magyar színész tenor-hangon beszél, hiányoznak a „férfias" bariton- és basszus-hangok. Engem Berlinben többek között azért szoktak megkérdezni sok mindenről, azért van szükség rám, mert én külső szemmel látom, amit ők belülről. Ugyanígy vagyok a budapesti előadásokkal. Másként látom őket, mint például te. Emlékszem, Latabáron annak idején mindenki már akkor nevetett, amikor még meg sem szólalt. Mert tudták, hogy majd mond valami vicceset. Sok mindennel lehettek így, aminek az az oka, hogy Magyarországon nincs meg a kellő távolság a közönség és a színész között. Sehol a világon nem készül ennyi színész-interjú, mint itt. Fiatalokkal, idősekkel, kezdőkkel, nagy öregekkel. Németországban, ha a színész az előadás után elhagyja a színház épületét, ugyanolyan ember, mint bárki más. Itt mindenki sztár. A sajtó bennfenteskedik, jól értesült, és minden apróságot tud a színészről. Márpedig a színészről nekem csak annyit kell tudnom, amennyit a színpadon látok tőle. Ahhoz semmi közöm, hogy kitől terhes és ki milyen szerepet nem kap meg.

- Nem lehet, hogy ez azért van, mert nálunk csak, későn, a rendszerváltás után jelent meg a bulvársajtó, a kereskedelmi médiumok meg még annál is később indultak, és az egész elmúlik majd, mint a bárányhimlő?

- Nem. Az egész magyarországi kulturális élet nagyon kicsi, kevés szereplős, mindenki mindenkit ismer, mindenki valakinek a valakije. Nem létezik objektivitás. Nincs meg hozzá a kellő távolság. Ezért is örülök, hogy egy olyan országban élek, ahol már csak azért is, mert nyolcvanmilliónyian vannak, megvan a tárgyilagosságra törekvés.

- Meg talán mások a hagyományok is. Nálunk egy sor minden kimaradt a fejlődésből.

- Amikor Pesten dolgoztam az Operában, ott ültem a főigazgatói szoba mellett. Soha sehol az életemben nem láttam olyan forgalmat, mint ott. Az énekesek egymásnak adták a kilincset, vagy időpontot kértek. Állandóan ott sertepertéltek az igazgatóság körül. Ha Berlinben egy énekes kap egy kétéves szerződést, akkor az illető kezet fog az intendánssal, és legközelebb akkor találkozik vele, amikor az intendáns, aki majdnem minden este megnézi az előadást, bemegy, és sok sikert kívánva lejattol vele. Amúgy nem találkoznak. És Pesten senki sem tudja tartani a száját. Mindenki bennfentes, mindent tud a másikról, és el is mondja. Ez nagyon megmérgezi a kulturális életet. Figyeld meg a különböző internetes fórumokat!

- Több évtizedes berlini tartózkodás után is nagyon tájékozott vagy, mindent tudsz az itthoni dolgokról...

- Berlinben mindennap az első dolgom, hogy megnézem a hazai internetes oldalakat, Pesten pedig a németeket.

-Voltaképpen hol vagy otthon?

- Ahogy a régi vicc mondja: útközben. Mindkét helyet nagyon szeretem. Pesten otthon vagyok, Németországban pedig jó dolgozni. Ott nekem nincsenek barátaim, csak jó ismerőseim. Amit viszont ott nagyon élvezek, az a munkahely. Szeretem az ottani viszonyokat, azt a tárgyilagosságra törekvést, amiről már beszéltem. Ott - ezt túlzás nélkül mondhatom - mindenkinek egy célja van: az esti előadás. Minden délelőtt beszélünk az előző esti előadásról. Ezt megpróbáltam bevezetni itthon is, de senki nem volt partner hozzá. Bevezettem, hogy legyen itt is egy ügyelői könyv, amelybe beírták az előző esti előadáson elkövetett hibákat: későn ment fel a függöny, az egyik lámpa késett, a kellék nem volt a helyén, satöbbi. De valahogy Pesten sosem éreztem azt a törekvést, hogy az előző esti előadás hibáit legközelebbre kiküszöböljük. Egy repertoárszínházban hihetetlenül fontos, hogy őrizzük, vagy javítsuk a színvonalat.

- Ez nyilván munkahelyi szocializációs kérdés, vagy talán „néplélek" kérdése. Németországban ez szinte természetesnek tűnik.

- Nem foglak meglepni, ha azt mondom, Németországban rend van, vagy legalábbis arra törekednek. Más az emberek viszonya a munkához. Ezt érzem Berlinben az utolsó kellékestől is. Ott, ha egy próba tízre van kiírva, akkor az tízkor el is kezdődik. Az előadáson pedig nem nyolc perccel a meghirdetett időpont után megy fel a függöny. A fél nyolckor kezdődő előadás legkésőbb 19.31-kor elkezdődik. A másik, hogy mindenki tudja, mennyire fontos, hogy az előadásokat el is adjuk. Az Andrássy úton - bár ezen most Kovalik Balázs alighanem változtatni fog - abból áll az operaház és a közönség viszonya, hogy este hétre bejönnek az emberek, az előadás után pedig távoznak. Berlinben ezzel szemben rengeteg olyan rendezvényünk van, amely megpróbálja közelebb hozni a közönséget. Minden egyes előadás előtt háromnegyed órával egy dramaturg kolléga bevezető előadást tart az érdeklődőknek az este elhangzó műről. Minden premier előtt közönségtalálkozót rendezünk, műhelybeszélgetéseket, amelyek mind a közönség felkészítését szolgálják. Az opera nehéz műfaj. Egy operett-előadást nem nehéz befogadni. Az operára viszont fel kell készülni. Első hallásra nem lehet minden esetben az egészet megérteni. A közönségnek segítséget kell adni.

- Érdekes életet élsz.

- Izgalmasat. Most egy kicsit többet kell majd Berlinben lennem, mert az eddigi öt helyett évi hét premierünk lesz. Állandóan talpon vagyok. Nincs otthonom, nincs egy saját székem, bár most kivettem egy lakást, úgyhogy ez meg fog változni.

- Mindig magyar családod volt és magyarok között voltál?

- Igen, mindig magyarul beszéltünk otthon, és Berlinben sok magyar él, a társaságom nagy része magyar.

- Berlin nagyon vonzó város, fantasztikus lehet ott élni.

- Én Budapesthez kötődöm nagyon erősen. Imádom az épületeket, az egész architektúráját, rengeteget gyalogolok és nézelődöm. Az utóbbi időben a politika nagyon elkeserít, megpróbálom nem olvasni a híreket, az utcán pedig azt próbálom bemagyarázni magamnak, hogy turista vagyok. Egy turistának ugyanis gyönyörű ez a város. Berlin ezzel szemben nem szép, de rend van benne. Ami meg a kulturális életet illeti, elképesztően gazdag. De azért mindig tudatában voltam kivételezett helyzetemnek. Berlin ugyanis nem Németország. Azt hiszem, abba egyszerűen beleőrülnék, ha egy vidéki kisvárosban kellene ott élnem. A berlini Deutsche Operban, ahol az életem kétharmadát eltöltöttem, negyvenhét vagy negyvennyolc nemzet lányai és fiai állnak alkalmazásban. Én kezdettől ebben a nagyon rokonszenves nemzetközi atmoszférában élek és dolgozom. Remélem, még sokáig tehetem.

J. Győri László