Gömöri Márkus Mari:
Görögdinnye evés
Hozzávalók:
1 adag Rákosi-korszak
2 osztályidegen kislány
1 kitelepítési értesítés
1 falu, egy forró délután
1 kulák és neje
2 szelet görögdinnye
1951 nyarán én ötéves voltam, a húgom, Julika meg három. Szüleink a gettóban vészelték át a Holokausztot, most meg azért üldözték őket, mert mint "burzsujok" osztályidegennek számítottak, akiktől a kommunista rendszer meg akart szabadulni. Számos családot telepítettek ki Budapestről a falvakba, ami egyrészt lakásokat szabadított fel lojális kommunista párttagoknak, másrészt megbüntette a kulákokat is azzal, hogy beszállásolta hozzájuk ezeket a kitelepített családokat.
Most ott állt a teherautó a kapuban, benne a rácsos kisgyerekágyak, amiket megengedtek, hogy magunkkal vigyünk. Két fiatal kiskatona jött értünk, egy orosz, meg egy magyar, mindkettő géppisztollyal a kezében. Csak évek múlva jöttem rá, hogy nem én tehettem arról, hogy kitelepítettek bennünket. A nagybácsim, aki Londonban élt, küldött nekem egy gyönyörű pár lakkcipőt, de nekem azt kellett volna hazudnom, hogy azt az Úttörő áruházban vettük. Nem mertem szüleimnek bevallani, hogy nem fogadtam szót, és most megbüntetnek, és énmiattam veszítjük el az otthonunkat. Borzasztó lelkifurdalásom volt, és belázasodtam. Anyuka megkérdezte, hogy hívhat-e orvost, mire a magyar katona kedvesen azt válaszolta előttem, hogy dögöljön meg a kölyök. Anyu, aki semmitől se félt, visszavágta: megígérem, hogy akkor a következő Maga lesz, mert megölöm. Az orosz viszont, ha nem is beszélt magyarul, úgy látszik megértette, miröl van szó, és fegyverével a telefonra intett. Jött az orvos, beoltott, és már indultunk is.
Hajnalra már Besenyőtelekre érkeztünk, ahol két-három háznál is megálltunk, míg végre az egyik kuláknál sikerült a katonáknak helyet találni számunkra. Ez a hely a konyhapadló volt, ahol aztán jó pár hónapig meghúztuk magunkat. Apu földet művelt, Anyu ránk vigyázott. Ők féltek, mi inkább csodálkoztunk a hirtelen megváltozott életünkön. Nyár volt, egész nap a levegőn voltunk, és egy kicsit több szabadságot élveztünk a tanyán, mint fent a Rózsadombon. Megdöbbentünk azon, hogy a sárgrépa és a krumpli a földben nő, csodálkozva néztük hogyan születik a kismalac meg a borjú, és még az aratáson is részt vettünk.
Nem volt sok ennivaló, de nem is éheztünk. Már július vége volt, forró nyár, még homokot is szereztek a szüleim, amit négy deszkával körülépítettek. Itt játszottunk békésen egyik délután kis bádog formákkal, „süteményt sütöttünk" a nedves homokból. A kulák trikóra levetkőzve, a felesége kék fejkendőben a kapuban álltak egymás mellett, és várták a visszatérő tehéncsordát, amit ilyenkor hajtott vissza a pásztor a mezőröl. Nagy érdeklödéssel bámultuk mindig Julikával a himbálódzó tőgyeket, miközben azon mulattunk, hogy a tehenek időnként szinte fájdalmas hangon el-elbődülnek. Kulákék türelmesen álltak a tikkadt melegben a kapufélfához dőlve, egy-egy szelet görögdinnye vöröslött a kezükben, amit nagy harapásokkal fogyasztottak. A tehenek közeledtek, a kolompolás egyre hangosabb lett, és egy porfelhő jelezte, hogy már majdnem a sarokhoz értek. Még egy utolsót haraptak a görögdinnyéből, aztán odahajították a két dinnyehéjat a poros utca szélére.
Julika és én egymásra néztünk, és egy mozdulattal rávetettük magunkat a dinnyeszeletekre. Visszabújva a homokozóba továbbmajszoltuk a dinnye megmaradt, most már csak sápadt húsát. A halvány rózsaszínű lé csíkokat hagyva csorgott le a piszkos karunkon, amikor végre Anyuka észrevett minket, és egyenesen a vízcsap alá kergetett.
A képek Gömöri Márkus Mari archivumából származnak.
Az utolsó kép Fischer Péter fotográfus munkája.
