Gömöri György ( London ):

Sulyok Vincére emlékezve

Kép: Kaiser Ottó

A nemrégen (2009. augusztus 9-én) elhúnyt Sulyok Vincével (aki a Bécsi napló szerkesztőbizottságának is tagja volt) több mint ötven éve ismertük egymást. Mindketten egyetemisták voltunk 1956-ban mint politikai menekültek kerültünk Nyugatra, és 1956 októberének közös élményén kívül az is összekötött bennünket, hogy mindketten irtunk verseket. Én Angliában, az oxfordi egyetemen lettem ösztöndíjas, Vince Norvégiába emigrált, ott tanult tovább. Levelet először 1958-ban váltottunk, és ez a szokásunk évtizedeken át megmaradt. Csak ritkán találkoztunk, de ilyenkor mindig örültünk egymásnak. És még valami: mindkettőnk első verseskötete Nyugaton jelent meg, s azt nem kisebb kritikus bírálta-ismertette a londoni Irodalmi ujság-ban, mint Cs.Szabó László.
"Laci bácsi" érettebbnek vélte kötete alapján Vincét, mint engem- s ebben igaza is volt, lévén Vince nálam két évvel idősebb. Meg aztán akkor már ő megtalálta, ahogy azt szokás mondani, a "saját költői hangját"- ugyanez nekem évekbe telt. Mégis volt azért valami, ami az én kis kötetemet, a "Virág-bizonyságot" jobban "vitte", mint Vince Rámdöntött világ c. kötetét- míg az övé egyszerű cimlappal jelent meg, az enyémnek a borítóját egy nagyon tehetséges, ugyancsak Londonban élő fiatal képzőművész, Ambrus Győző tervezte-illusztrálta. És mindketten örültünk, hogy már egy kötettel tudtuk bizonyítani: Nyugaton is írhat valaki magyar verset, az idegen környezet, a naponta gyakorolt más nyelv nem öli meg bennünk a magyar költőt.
Ha a fiatal Sulyok Vincére gondolok, egy kedves, paraszti sorból kiemelkedett, értelmes fiatalember képe ötlik fel emlékezetemben. A haja szőke, arca kerek és rózsás, vonásai kicsit szlávosak (apai ágon lengyel eredetű a család), és enyhe tájszólással beszéli a magyart. Vince hangja -gondolom, gyerekkorától fogva- kicsit rekedtes, fátyolos volt; ami pedig a tájszólást illeti, az alighanem ménfőcsanaki lehetett, bár maga Vince Egerben járt főiskolára. És bár mint említettem, idősebb volt nálam, valahogy az volt az érzésem: egyidősek vagyunk. Ez persze abból is adódott, hogy időszámításunkban 1956 jelentette a nulladik évet, innen kezdtük a valóság-naptárt lapozni, s mindketten ötvenhatosok voltunk. Kettőnk közül én voltam a mozgékonyabb, és mivel Anglia évtizedekig Európa egyik vezető kulturális központjának számított, emiatt mindig egy kicsit előnyben voltam a „kies északi magányában" élő és alkotó Sulyok Vincével szemben - kicsit irigyelt is emiatt.
Emigrációnk kezdetén még vadul ingadoztunk az adott országba való beilleszkedés fortélyai és különféle délibábos tervek között. Én azonnal magyar forradalmi versantológiát akartam összehozni angolul (nem ment), meg valamilyen magyar műfordítás-antológiáról ábrándoztam, amihez Vince fordította volna a skandinávokat. Neki nagyon tetszett az ötlet, de ennél fontosabb könyvekre is nehéz volt pénzt összekaparni, így hát ez lassan elfelejtődött. Viszont, amikor Borisz Paszternák halála után eldöntöttem, hogy legjobb kései verseit lefordítom magyarra, s ki is adatom valahogy, rögtön Vincére gondoltam, mint olyanra, akivel megoszthatom a versfordításokat. Akkori leveleiből tudom, hogy rengeteg más dolga volt, ahhoz, hogy az oslói egyetemi könyvtárban állást kapjon, meg kellett szereznie a kandidátusi fokozatot, és ez nem ment könnyen. Felkérésemre mégis azonnal kötélnek állt, és 1965-ban Csicsery-Rónay István kiadójánál, a washingtoni Occidental Pressnél meg is jelenhetett kettőnk közös műve: a Karácsonyi csillag, válogatás Borisz Paszternák legszebb háború utáni verseiből. Nyugaton többen komoly fegyvertényként üdvözölték kötetünket, hiszen a hivatalos Magyarországon Paszternák neve ugyan nem, de pl. a Zsivágó-ciklus versei még sokáig kiadási tilalom alatt álltak, és a könyvnek jó visszhangja támadt „a legvidámabb barakkban", ahová számos példányt sikerült bejuttatnunk.
A Paszternák-vállalkozás után személyes kapcsolataink is sűrűsödtek. Igaz, a hollandiai Mikes-találkozókon valahogy mindig úgy adódott, hogy vagy én mentem el rá, vagy Vince, talán egyszer voltunk ott mind a ketten. Viszont 1968-ban, amikor meghívtak előadónak egy svédországi magyar protestáns konferenciára, visszafelé menet megálltam Oslóban pár napra. (Az Osló-Göteborg közötti tavaszi vonatút életem legszebb tájélményei közé tartozik). 1972-ben aztán Vince látogatott meg feleségével, Évával Cambridgeben. S hogy el ne felejtsem, közben megjelent az a nemzedéki antológia, az Új égtájak, amit én szerkesztettem nemzedékem tizennégy költőjének a verseiből, s ebben természetesen Sulyok Vince is helyet kapott.
Milyen verseket írt Sulyok Vince? A hagyományos értelemben szép, kissé romantikus verseket, amelyekben magányát természeti képekkel ellenpontozza. Ezek nem mind „északi" versek, mert miután Vincéék kis nyaralót vettek Spanyolországban, nyaranta mindig oda menekültek, hogy feltöltődjenek a nap melegével. De mint utolsó, most már sajnos posztumusz kötete, a Vérezni kezd a tenger (Argumentum, Budapest) mutatja, már a torreviejai versekbe is belelopódzott egy hűvös mementó: a halál előérzete. Hirtelenjében csak Dsida Jenő utolsó korszakának verseivel tudnám rokonítani azt a halál-hangulatot, s a csöndes, fájdalmas melankóliát, ami ezekből a versekből árad.
Miközben Vince a saját verseit írta, rengeteget tett a magyar irodalomért Norvégiában. Kötetre való Petőfit, Illyést, József Attilát,Weörest, Pilinszkyt fordított, de lefordította Konrád György nagy érdeklődést keltett első regényét, A látogató-t is. Magyarra pedig főleg norvég költőket ültetett át (még 1976-ban megjelent egy teljes kötet norvég versfordítása magyarul), de például a Gloria victis-be, az ötvenhatos forradalom világvers-antológiájába svéd, dán, sőt orosz verseket is fordított. Emlékezetem szerint a kötetet szerkesztő Tollas Tibor Vincét azok között tartotta számon, akik a legtöbbet dolgoztak ennek a különleges antológiának a sikeréért. Bár díjjal járó hazai elismerést a rendszerváltásig tudtommal nem kapott, 1994-ben Bethlen Gábor-díjjal és 1999-ben Nagy Imre emlékplakettel tüntették ki.
Utoljára Oslóban találkoztunk pár éve, Sulyok Vince vezette be ottani szerzői estemet, a rá jellemző kedvességgel és figyelemmel. Ez megújította levelezésünket, s végül az az öröm ért, hogy belevonhattuk őt is a Kaiser Ottó fényképeivel illusztrált szép „nyugati magyar" könyvsorozatba, és még hirtelen rátört betegsége előtt feleségemmel együtt elvállalhattuk új verseskötetének a gondozását. Mire az utolsó korrektúra kész lett, Vince már súlyos betegen kórházban volt, semilyen földi ügy már nem foglalkoztatta. Nem tudom, az utókor hogyan fogja méltatni életművét- én a melegszívű, kedves barátot, a jeles nyugati magyar költőt és a magyar irodalom lelkes és megbízható északi közvetítőjét gyászolom Sulyok Vincében.
Gömöri György (London)