Gál Sándor

(1937. november 29., Búcs, Csehszlovákia). Eduard (Edvard) Beneš, Tomáš Garrigue Masaryk, Milan Rastislav Štefánik, George Willson, Adolf Hitler, Winston Churchill, Joszif Visszarionovics Sztálin, Klement (Klemo) Gottwald - tágabban akár egy 20. századi közép-európai történeti monográfia főalakjai is lehetnének, szűkebben - s ez nem elírás - akár egy magyarságtörténethez is erős fogódzókat adó figurák ugyanezen időszakból. Nyitó mondatunk azonban rossz helyen keresett műfajt a fenti nevekhez, mivel, történetesen, egy színjáték figurái. Illetve, közelebbről, egy történelmi kabaréé. Azaz, tehát, mégis, a történeti valóságé. Mert 20. századi közép-európai történelmünk, főleg ha a nagypolitikát vesszük, könnyen történelmi kabarénak is látható. Melynek legfőbb rendezői/szereplői éppen a fenti gigászok (is). Akik közt csupán egy igaz ember - bár nem a polevoji - téblábol: Švejk, a derék. Kabarénk - A legnagyobb törpe - Gál Sándor Szép világ (2000) című kötetében olvasható, melyben, mint látható, a „szép új világ" huxley-i eszméje már alaposan megcsupaszodott, ami azonban, gondolom, talán ekképpen értendő: „Szép kis világ." Aki ismeri Gál Sándor (cseh)szlovákiai magyar író életművét, tudja: írásai nem éppen játékosságukkal, humorukkal tűnnek ki (talán csak gyermekversei egyike-másika, s meseregénye képez kivételt ez alól), bennük, finoman szólva, nem épp a tréfa, a komikum, az irónia, az abszurd, a groteszk van túlsúlyban. 20. századi történelmünk alakulásán töprengve, annak keserű tapasztalataitól azonban annyi keserűség gyűlt össze benne, hogy az még az ő arcát is nevetésbe - vagy, inkább: kesernyés fintorba torzította. De nemcsak a kisebbségi léttapasztalat mögötti keserűségek írója, elemzője Gál, hanem - s elsősorban - az ember kozmoszba-vetettségéből, kozmikus magányából fakadó egyetemes léttapasztalatoké (melyeknek, természetesen, a kisebbségi sors lélekrendítő élménye is szerves részét képezi).
A költőtárs, Tőzsér Árpád a következőképpen foglalja össze Gál Sándor közel fél évszázados írói pályáját írónk hetvenedik születésnapjára készült köszöntőjében: „Gál korábban az idő-szakma művelője volt, s mostanra, 70 éves korára - Ottlik Géza bon mot-ját alkalmazva - eljutott a létszakmáig. Indulása idején cseh avantgárd mesterektől tanult, elsősorban kötetlenül áradó versmondatot, szabadverset, de enciklopédikus tárgyismeretet, a tárgyak kinetikájába foglalt időszerkezetet is, később pedig az idő múlásának az elégiáját egyre inkább a pusztuló hagyományos falu és természet képeiben tárgyiasította és egyfajta katasztrofikus világvízióvá tágította, hogy aztán mindez a mostani, kései lírájában egy letisztult ontológiai szemléletben s formai minimalizmusban szintetizálódjon." De mi is volt ez a hetven év, milyen mérföldkövek igazítják ezt az alkotói életutat?
Gál Sándor - nem egyszer emlegette - négy nappal József Attila halála előtt született a Duna bal partján fekvő ősi magyar településen, az akkor - főként későbbi történelmi kabaréja „legnagyobb törpéjének", Edvard Beneš doktornak a „jóvoltából" - Csehszlovákiához tartozó Búcson. Egyéves korára azonban, a bécsi döntés következtében már ő is többségi állampolgár, ám nyolcévesen újból kisebbségi lett. Szülőhazájában tilos lévén a magyar szó, s betiltották a magyar nyelvű oktatást, általános iskolai tanulmányait nem magyarul kezdi el. Amikor 1948 után úgy-ahogy rendeződnek Csehszlovákiában a nemzetiségi viszonyok, magyar iskolába iratkozik át; később mezőgazdasági szakközépiskolában érettségizik 1959-ben. Ezt követően a pozsonyi Szabad Földművesnél újságíró (közben egy hároméves újságírói tanfolyamot is elvégez), majd rövid ideig az Új Szó riportere. Amikor 1969-ben a komáromi mellett egy új csehszlovákiai magyar színház alapítására nyílik lehetőség, a kassai Thália dramaturgja lesz. Innen, mivel az új társulat nem kapta meg óhajtott önállóságát, Gál Sándor pozsonyi Hét című képes hetilap kerül - kelet-szlovákiai szerkesztője lett Kassán. A színházalapítás után, de már az 1989-es rendszerváltást követően lapalapítással is próbálkozott: 1990-ben az ő kezdeményezésére jött létre Kassán a nehéz anyagi körülményei miatt csupán néhány évig műkő irodalmi-kulturális folyóirat, a Keleti Napló. Társadalmi aktivitását jelzi az ugyancsak általa kezdeményezett és szervezett Fábry Zoltán Napok is, s ezt jelzik a csehszlovákiai magyarság legnagyobb kulturális szervezetében, a Csemadokban, a rendszerváltás után pedig az összmagyar hatókörű Anyanyelvi Konferenciánál betöltött tisztségei is (ez utóbbinak évekig társelnöke volt), s hosszú ideig ellátta a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnöki tisztét is. 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Első verseskönyvével (Arc nélküli szobrok) 1964-ben jelentkezett, s máig kereken félszáz kötete látott napvilágot.
Sokműfajú író; mindegyik műnemben s szinte minden műfajban kipróbálta magát. Verseskönyvei: Arc nélküli szobrok (1964); Napéjegyenlőség (1966); Szabad vonulás (1969); Kőlapok (1973); Tisztább havakra (1976); Folyó (1978); Az Éden és a Golgota között (1984); Egyetlen idő (1988); Kettényílt napkorong (1992); A következő halál (1994); Szél (1995); Csupa Európa (1998); A hívás igézetében (2000); Új végtelen (2005). Elbeszéléskötetei: Nem voltam szent (1968); Múmia a fűben (1970); Első osztályú magány (1974); Fekete ménes (1981); Szép világ (elbeszélések, rádiójátékok, 2000). Regényei: A Kerek Nagyasszonyhoz címzett fogadó (kisregény, 1999); A megérintett (2002). Gyermekirodalmi művei: A szürke ló (mesejáték, 1972); Csikótánc (gyermekversek, 1975); Mese a Hétpettyes házikóról (meseregény, 1983, 1999); Héterdő (gyermekversek, 1992); Bújócska (gyermekversek, 1999). Irodalmi szociográfiái, riportkötetei, falumonográfiái: Liliomos kürtök (riportok, 1979); Mesét mondok, valóságot (irodalmi szociográfia szülőfalujáról, 1980); Mélyutak (szociográfia, 1985); Nagyida 750 (falumonográfia, 2001); Smink nélkül. A Vox Humana Színháztól a Kassai Tháliáig (2004); A Keleti Napló (2006). Irodalmi publicisztikái: Függőleges hullámzás (1992); Írott beszéd (1993); A megtorlás békéje (1993); Az éjszaka horizontja (1994); Két óceán között (útijegyzetek, 1997); A piramisok megmaradnak (2004); Esték és hajnalok (vadászélmények, 2007). Válogatott, illetve gyűjteményes kötetei: Kavicshegyek (elbeszélések, 1979); Új Atlantisz (versek, 1982); Ítéletidő (elbeszélések, 1990); Európa vadonában (versek, 1991); Egybegyűjtött művei I. Versek (2000); Egybegyűjtött művei II. Novellák (2001); 65 vers (versek, 2002); Egybegyűjtött művei III. Regények (2003); Egybegyűjtött művei IV. Szociográfiák (2003); Egybegyűjtött művei V. Írás és irodalom (2004); Egybegyűjtött művei VI. A Szövetség (2006); Egybegyűjtött művei VIII. Írott beszéd (2007). A fentiek mellett A szürke ló címmel 1972-ben és 1999-ben mesejátékát, A pokol kapujában, avagy A legnagyobb törpe címmel 2003-ban színművét mutatták be a kassai Tháliában. Kortárs szovjet drámaírók, illetve szlovák és cseh költők műveit ültette át magyarra; jelentek meg versei és novellái angol, német, lengyel, orosz, ukrán, szlovák és bolgár fordításban is.
Fontosabb szakmai elismerései, díjai, kitüntetései: Madách Imre-díj (1970); József Attila-díj (1994); Berzsenyi-díj (1994); Köztársasági Elnöki Arany Emlékérem (1997); a Szlovák Köztársaság ezüst plakettje (2002); Szabó Zoltán-díj (2002); Madách Posonium Életműdíj (2005). Gál Sándor a (cseh)szlovákiai magyar irodalom és kisebbségi lét jó néhány emblematikus művét írta meg. Életművének monografikus összefoglalására eddig még nem akadt vállalkozó. Művein végigtekintve, biztosak lehetünk abban: ez nem rajta múlt, nem az ő hibája.

 

 

Szárnyakat gondoltam karjaid helyére

anyámnak

mire gondolhattál még
amikor eljöttem

a csend megkeményedett
tonnás súlya
földig rogyasztott

mit mondhattam volna
azon a kegyetlen délelőttön
hogy fölemellek
és magammal viszlek
el e rideg szobából
el a fájdalmak elől
s magamba rejtelek
élni még tovább
ha csak egy pillanatig is

szárnyakat gondoltam
karjaid helyére
ha járni nem tudsz már
hát repülj
hiszen könnyebb vagy
a levegőnél is
emelkedhetnél az égig
könnyeden egy szélfuvallatban
és én idelentről
ámulva követném
minden mozdulatodat
ahogy egyre csak suhansz
a csillagok között
s leszel közülük egy
a legfőbb bizonyosság
eligazító jel

és elcsitulnak
a fájdalmak is bizonnyal
hiszen ilyen távolságból
már csak
a fények érnek utol
hozván a végtelen üzenetét

tudom
már mindenről lekéstem
hiába a szándék a szó
eltűnsz előlem
s két mozdulat között
megszűnik az idő

s mégis
vér vagyok és test
véred és tested
a teremtés
bennem folytatódik
a mindenség évgyűrűi
egymást ölelik
bordáim alatt

szárnyakat gondoltam
karjaid helyére
hogy repülj
mert nem számít már
semmi távolság

vigyázom az öröklét csendjét
ölelem pillekönnyű árnyadat
az egyetlen igaz otthont

segíts megmaradni magadban
segíts megszületni újra
legyek neked ismét
szenvedés és öröm
hogy küszöbödről
visszarettenjen a halál

 

Fázik az öregember

fázik az öregember
szemében könny-rügy fakad
s lecsordul a fekete ráncok közé
estéli idő viszi
öleli hollók csendje
búcsúzó ágak árnya
lépteiben az út emelkedése

fázik az öregember
vérköreiben jégvirágok nőnek
s jégkristályok a szívkamrák falán
a bordák boltívei alatt
lassú havazás támad
s egy könnyű fuvallat
kicsi hótorlaszokat emel

fázik az öregember
az éjszaka tükrében önmagát nézi
a sehová-se-való felesleget
már nem számlálja
a hallgatás köreit
s kezét sem emeli
a csillagok arca elé