Flór Ede

 

Flór Ede életrajzi jegyzetei

Flór Ede (Eduard Flór) több mint 60 éve hagyta el Magyarországot, s bár tehetsége már hazájában is nyilvánvaló volt, művészi fejlődése és az ezzel járó elismerések csak Hollandiában és Franciaországban találtak rá. Sorsa, világszemlélete és művészi hitvallása külön könyvet érdemelne: „Egyike azon kevés művészeknek - írták róla - akik az emberiség lelkiismeretéhez szólnak", s akik - tesszük hozzá mi - nemcsak az alkotásaival szólnak a közösségükhöz, hanem mindennapi tevékenységükkel is, akiknek embersége és szolidaritása a művészet világán kívül is érvényre jut. Flór Ede a Hungaricumnak készített, az emigrációja első 20 évét bemutató életrajzi jegyzeteit az alábbiakban rövidített változatban közöljük.

***
1945-ben egy olyan mozgalom tagja voltam, amely nem értett egyet az orosz terjeszkedéssel. A gyorsan működésbe lépő titkosrendőrség természetesen hamar felfedezett minket, s így kénytelen voltam elmenekülni Magyarországról. Egy barátommal Bécsen keresztül nyugatra szerettünk volna jutni, ő Angliába, én pedig Hollandiába, az Amszterdami Képzőművészeti Akadémiára. Régi „álmaim" közé tartozott ez az ország: keresztapám ugyanis, aki jól ismerte a nyugati múzeumokat, a 13. születésnapomra egy albumot adott ajándékba, amely a világ leghíresebb festményeinek a reprodukcióit - köztük a németalföldieket - gyűjtötte össze. Később a gimnáziumi rajztanárom, Mendlik Lajos is sokat mesélt nekem Hollandiáról, ahol Mendlik Oszkár, a híres tengerfestő élt. Szeptember elején vágtunk neki a közös útnak, közös és meglehetősen soványka erszénnyel. (...) A holland-német határ közeli Homboru városába érve már nagyon rongyosak és elcsigázottak, soványak és lázasak voltunk - szállásadónk észrevette ezt, és kihívta a mentőket. A gondviselésnek köszönhetően éppen ebben a kis városkában volt az egész Ruhr-vidék egyetlen UNRA (Az Egyesült Nemzetek menekültszervezete) kórháza, amelyben a fogolytáborból szabadult betegeket ápolták. Minket is felvettek tüdőgyulladással, diftériával és gennyes torokgyulladással. Körülbelül 4 hónapig kellett bentmaradnunk, s ez idő alatt én lelkesen rajzoltam a betegeket, a haldoklókat, a doktorokat. Mikor kikerültem, béreltem egy szobát a városkában, és kisebb munkákkal, de főleg portrérajzolással és festészettel kerestem meg a megélhetéshez szükséges minimális alapot.

***
Utrechtben az egyetemi diákegyesület rendszeres évi járandóságot ajánlott fel, ha szabadon, akadémiai felkészültség nélkül folytatom a festészetet úgynevezett őstehetségként. Az iskolázatlan festészet patetikus és narratív ereje mindig lenyűgözött, mégsem tartottam elegendőnek. Nem szimpatizáltam az őstehetségekkel, az autodidaktákkal, mert úgy véltem, nincs bennük elegendő kritikus távolságtartás saját teljesítményükkel szemben; önmagukból önmagukat alkotják, tulajdonképpen önmaguknak. Megköszöntem és elutasítottam a felajánlott összeget, pedig sokkal több volt, mint az akadémiai ösztöndíj, és még kiállítási lehetőségeket is biztosított volna.

***
1948 végére kerültem Amszterdamba. (...) Pénzt kellett keresnem, és spórolnom, hogy be tudjak iratkozni az Akadémiára. A felvételi vizsgára több mint 100-an jelentkeztek, de csak 9 szabad hely volt; az egyhetes felmérést követően végül egyike lettem a kilencnek, s a beadott szabadmunkámért, egy olajjal festett önarcképemért még külön dicséretet is kaptam. Mivel Amszterdamban még nem volt szállásom, Utrechtből jártam át egy öreg kerékpáron az iskolába; hogy a 45 km-t megtegyem, mindennap 6 óra tájban kellett elindulnom, sokszor esőben, a „holland szélben", aztán délután 4-kor vissza. December közepén (karácsony előtt) végül egy üres padlásra leltem, ahol villany és víz is volt, fűtés viszont nem. De nem zavart, mert munka közben, még ha meg is fagyott olykor a víz a pohárban, soha nem éreztem a hideget.

***
1951 januárjában házasodtam meg. Feleségem édesapja, aki malomtulajdonos, és édesanyja, aki pedig egy ismert református lelkész leánya volt, szegénységem ellenére hamar elfogadtak.
Nem úgy a család többi tagja, akik külföldi jövevénynek, néha kelet-európai kémnek neveztek. Feleségem szülei azt sem ellenezték, hogy lányuk velem együtt lakjon az amszterdami, fűtetlen padláson, ahol néha együtt kergettük a patkányokat. Helyeselték, hogy a fiatalság alulról, a szegénységen keresztül kezdje el az életet felépíteni.

 

***
1953-ban Amszterdam városa két versenyt írt ki az amszterdami Rajna-csatorna megnyitására; az egyiket a hivatalosan is elismert festőknek, a másikat az állami Szépművészeti Akadémiának. Személyenként három képet lehetett beküldeni, jeligével. Mindezt úgy értelmeztem, hogy mind a három képet más jelszóval kell beadni. Úgy is tettem. Nagy volt a meglepetés, mikor az igazgató a két első és a harmadik díjat nekem nyújtotta át. A zsűri csak a képek művészi minőségére ügyelt, s nem vette figyelembe, hogy egy kéztől származtak.

***
Az előkészítő rajzosztályok után Heinrich Campendonk professzort kértem fel magasabb szakképzésre. Campendonk, aki a Blaue Reiter, vagyis a Kék Lovas csoport tagja volt fiatalkorában, szívesen felvett tanítványnak, és azonnal külön műtermet adott. Egy évig dolgoztam nála, s bár nézeteim sokszor szöges ellentétben voltak az övéivel, sokat tanultam tőle. Az év leteltével barátságosan elbúcsúztam, és elhagytam az akadémiát, hogy mindenkitől függetlenül tudjam művészi céljaimat kijelölni. Saját magam akartam meggyőződni arról, mit tudok és mit nem, mire vagyok képes és mire nem, és főleg arról, hogy miként kell realizálnom az engem körülvevő világot.

 

***
Abból a feltevésből kiindulva, hogy mindenkinek van bizonyos mértékű rajztehetsége, és hogy mindenki képes adottságai mértékében valami egyénit és szépet alkotni - tanfolyamot szerveztem a munkásoknak, Az első évben öten, a harmadik évben már harmincan vettek részt. A tanfolyamok, a színházi portrék, és a néha eladott szabad munkák egy szerény, de biztos alapot adtak feleségem és két gyermekem eltartására. 1956 októberében azonban az otthoni események felborították nyugodt életemet.

***

A rádióból értesültem az Utrechtbe érkező, és a vásárcsarnokban elkerített magyar menekültekről, akikkel kapcsolatban a holland kormánynak már kész tervei voltak. Az egyetemistákat kiemelték közülük, és megfelelő ellátásban részesítették őket, a többiek sorsa viszont kérdéses volt. Egyre többen fordultak hozzám, a tolmácshoz a kérdéssel: vajon mi lesz azokkal a fiatalokkal, akik félbehagyták magyarországi ipari és technikai tanulmányaikat. Összeállítottam az ipari tanulók listáját, s a hatóságokhoz fordultam. Eleve barátságtalanul fogadtak, s elmondták, hogy Hollandiának munkaerőre van szüksége, s a fiatalok kizárólag a bányákba és a tulipánmezőkre kerülhetnek. Azaz rabszolgamunkát kínáltak nekik. A helyzet annyira reménytelennek látszott, hogy megértettem, a végsőkig el kell mennem, ráadásul a lehető leggyorsabban. Hágába vonatoztam, és felkerestem a szociális minisztériumot, ahol műtermi ruhámnak köszönhetően alig akartak bejelenteni. Fenyegetőzéseim hatására végül az államtitkár fogadott, akit figyelmeztettem, hogy a magyar fiatalokat hősökként ünneplik világszerte, s nem mint Hollandia jövendőbeli rabszolgáit. Az államtitkár egy kis hallgatás után kijelentette, hogy ebben az ügyben nem tud mi tenni, ám ha négy napon belül össze tudok állítani egy, a magyarokat támogató holland bizottságot társadalmilag elismert, előkelő állampolgárokból, akkor ő is hajlandó támogatni. Azt hitte, lehetetlen feladat elé állított... Nagy volt a meglepetése, mikor 3 nap múltán a bizottság listáját és állásfoglalását átnyújtottam neki. (...) Így indulhatott el tizenkét holland városban az ipari tanulók szakmai átképzése. A tanfolyamok a gyárakkal együttműködésben zajlottak, úgyhogy az ott dolgozó magyar fiúk szaktudásuk fejlődése szerint kerülhettek előnyösebb pozícióba. Körülbelül háromszázan kezdték el a tanfolyamokat, és 200-250-en tették le a szakvizsgát. Elsősorban érvényesülési lehetőséget szerettem volna teremteni nekik, hogy el ne vesszenek az erős nemzeti öntudattal bíró holland kispolgárságban. Meg kellett ismerniük a különbséget a nyugati és a keleti szellem és szabadságfogalom között. Két éven át a szervezőbizottság elnökeként néha napi 20 órámat vette igénybe a menekült-munka, a műtermemet bezártam, minden alkotói munkámat felfüggesztettem, s a bevételek hiányában szép lassan eladósodtunk. Mikor az utolsó vizsgákat letették, s az elhelyezkedésük is biztosítva volt, úgy éreztem, a küldetésem véget ért. Visszatértem a műterembe, és rögvest nekikezdtem egy, a forradalomról szóló képsorozatnak, melyet 1960-ban a nagyközönségnek Rotterdamban majd a Mikes Kelemen Kör évi nemzetközi tanulmányi hetén be is mutattam.

 

***
1963-ban elnyertem egy franciaországi ösztöndíjat, ám a kiutazásom még váratott magára, miután kiderült, hogy csak holland állampolgárok részesülhetnek benne. Egy fontos kiállításról egyszer már lemaradtam ugyanebből az okból, s bár soha nem akartam holland lenni, most el kellett gondolkodnom e lehetőségen. Végül beadtam a kérelmemet, és két év múlva megkaptam az állampolgári igazolványt, 1966-ban pedig kiutaztam Párizsba. Az ösztöndíjamat támogató, a külföldi tehetségeket felkaroló francia kulturális intézet, a Maison Descartes nagy örömömre a Cite international des arts egy új épületében ajánlott fel műteremlakást: a kilátás pazar volt, a berendezés nemkülönben, s a társaság mindennél többet ért. A többi 60 műteremben ugyanis a világ minden tájáról meghívott művészek éltek: filmesek és festők, szobrászok és zenészek; fiatalok és öregek, amerikaiak, japánok, izraeliek. A műteremlakásba rajtuk kívül sok magyar író barátomat is meghívtam. A lakásom avatójára például a Mikes Kelemen Körből nyolc-kilenc barátot láttam vendégül: köztük Nagy Pált, a Magyar Műhely alapítóját, aki az egyik számukban közölte a képeimet, és akivel később esztétikai és politikai nézetkülönbségeink miatt sajnos elhidegültünk egymástól. Nagy szeretettel gondolok vissza Parancs Jánosra, a remek költőre is, akinek a honvágya olyan erős volt, hogy végül hazatért Magyarországra. Ott volt Sipos Gyula és Karátson Bandi, aki akkor asztrológiával és a Kabalával is foglakozott, s kiszámította, hogy egész életemben a formák szerkesztésével leszek elfoglalva. Igaza lett. Kibédi Varga Áron barátom is jelen lehetett azt hiszem, és talán Márton László. Papp Tibor Belgiumból csak később látogatott meg. A műterem felavatása természetesen súlyos elméleti vitákkal fűszerezve indult, majd komoly borfogyasztással folytatódott, s végül tánccal és duhajkodással fejeződött be. (...) A Párizsban töltött hat év egész életemet, világnézetemet, művészetfilozófiámat meghatározta. Nem azért, mert a francia művészet olyan hallatlanul színvonalas volt, hanem inkább a nemzetközi légköre miatt: a legkiválóbb művészek gyűltek össze például a La Coupole kávézóban, úgy izzott a levegő, hogy képesek voltak összeverekedni azon a kérdésen, hogy mi számít művészetnek és mi nem.(...) Röviden: Párizsban koncentrálódott a 60-as évek közepén a világ szellemi áramlatainak nagy része, olyan intellektuális erőközpont volt, ahová mindenki vágyakozott a jóval provinciálisabb Hollandiából.

 

Keretben
Flór Ede 1925-ben született Budapesten. Festői tehetségére már egész korán felfigyeltek a családban, majd az iskolában is. 1937-ben a Corvin-áruház által kiírt pályázaton díjat nyert egyik művével, amelyről aztán az újságok is hírt adtak. 1945-ben „oroszellenes tevékenysége" miatt hagyta el Magyarországot, és csak hosszú viszontagságok után, 1949-ben folytathatta tanulmányait az Amszterdami Királyi Szépművészeti Akadémián. 1950-ben megnyerte az „Opening Amsterdam-Rijnkanaal" verseny két fődíját; ugyanebben az időszakban kísérleti festői kurzusokat szervezett fiatalok számára. 1956-ban a forradalom menekültjeinek egyik legfontosabb hollandiai képviselője lett. 1958-ban tért vissza a festészethez. Kibédi Varga Áron íróval és Tüski István tiszteletessel ekkor kezdeményezte a hollandiai magyar egyesületek federációjának megalapítását, mely a Mikes Kelemen Kör mellett ma is fontos szerepet tölt be a hollandiai magyarság életében. 1966-ban párizsi ösztöndíjas lett, 6 évig élt itt. 1975-től 1985-ig több holland akadémián tanított, 1979-ben - a művészet demokratizálását célzó általános törekvéseinek megfelelően - pedig megalapította új típusú festői iskoláját, az „Open Academie"-t, mely az amatőr és hivatásos művészek továbbtanítását vállalta. 1986-ban abbahagyta a tanítást, franciaországi otthonába költözött, és teljesen a munkának szentelte magát: kedves témái természetből vett motívumok, absztrakt és többek között szakrális művek. 2003-tól Észak-Franciaországban él. Flór Ede 2007-ben átvehette a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet a „hollandiai magyarság szakképzése terén, illetve a magyarság érdekében végzett több évtizedes áldozatos munkájáért".