Fekete Vince

Költő, szerkesztő, műfordító 1965-ben született Kézdivásárhelyen. Tanulmányai: Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár, 1989-94, József Attila Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, PhD, 1996-99. 1993-tól a Helikon, 1996-tól az Előretolt Helyőrség, 1999-től a Székelyföld folyóirat szerkesztője, jelenleg főszerkesztő-helyettese. Díjai: A Román Írószövetség Debüt-díja (1996), Sziveri János-díj (1996), az Erdélyi Magyar Írók Ligája nagydíja (2005), Pro Literatura-díj (2005). Verseskötetei: Parázskönyv (1995); Ütköző (1996); A Jóisten a hintaszékből (2002); Lesz mag juszt isa (paródiakötet, 2004).

Fekete Vince: Nem engedni el a fohászt

Azt hittem, hogy végképp ott maradok. Ott, ahol
tulajdonképpen addig is éltem. Valami azt súgta:
talán. Valami azt súgta: mégsem. Lehet csak a
félelem volt. A félelem, hogy nincsen más.
Az udvar, a kert, a falu, a falvak, a környező hegyek,
erdők, s felül egy zsebkendőnyi szürke égdarab.

Naplemente, az alkonyatnak a fákra mázolt színei,
mikor az épületek fala sárgás lesz, az udvar porondja
pedig megbarnul. S az ég már, azt hiszed, nem lesz
soha többé csillagos. Aztán a telehold vörösen bújik
ki a dombok mögül. Lázas szemhéjak, fénylő paplanok,
apró házak tetői, fellegek, éjszakák. Nappalok.

Róttam az utcákat, az anyaölnyi
dombocska hajlatában fölfelé kapaszkodó
keskeny utcácskákat. Jártam a behajló fák
között, ahol a lehelettel érinteni lehet az almákat,
majd a havat, s aztán a rügyeket s a virágszirmokat.
Este aztán, sötétedés után az udvar kopott járdalapjain
végig, és vissza, és megint és megint és megint.
Kezem nem engedte el a fohászt. Mint egyetlen
szálon, az utolsón, lebegve jártam.