Életrajz

A pápai fényképészek műtermeiben tanultam a mesterséget, még azokban az időkben, amikor az igazolvány-, a tabló és az esküvői képek dolga egyben bizalmi kérdés is volt. Az ember nem ült oda csak úgy, egy jött-ment kamerája elé. Egy (kis)városi (kis)polgári családnak  kellett, hogy legyenek bizalmasai. Orvos, ügyvéd, (pap), esetleg egy pék vagy egy hentes csaknem kötelező volt, de a jobbaknál otthon is készültek családi fotográfiák. Egyszóval a fényképész is illegette magát a sorban. Voltak sztárfényképészek, akiket az (is) minősített, hogy kinek a házában villognak (vakuikkal), kinek a keresztelőjén vagy a temetésén vannak jelen, nyakukban a mesterségük nélkülözhetetlen kellékével. A Babos, a Nagi, a Bánpisti vagy a Végjoci márkanevek voltak. Mindegyiknek megvolt a szakmai erőssége, mindegyik körül lengedeztek magánéleti pletykák, mindegyikük kelléke volt egy-egy fontos eseménynek. Földi halandónak reménye sem lehetett arra, hogy ebbe a sorba bekerüljön. Rend volt, akár egy amerikai filmgyárban. Nekünk tanulóknak (ketten voltunk mindössze) legalábbis ez volt maga Hollywood.

A fotografálást mint tevékenységet én mégsem itt kedveltem meg igazán, hanem egy végeérhetetlen falujáráson. Személyigazolvány-csere zajlott ugyanis a megyében és ehhez, alig két hónap alatt több mint tízezer képet készítettünk a Bánpistivel. Trabant combijával (volt neki egy piros sportautója is!) száguldoztunk faluról falura, és a (kocsmában, kultúrházban, tanácselnök szobájában) felállított háttér elé csak annyi időre engedtük leülni a (már órák óta) sorban állókat, amíg egy azaz egy darab felvétel elkészül róluk. Így lett kiszámolva a nyersanyag, nem lehetett hát hibázni. Mégsem a szakmai hozadéka volt a legfontosabb ennek a két hónapnak, hanem az élmény, amit a több ezer arc adott.

Azt nem tudom, hogy huszonévesen is ilyen jelentősnek éreztem-e azt a munkát, pedig az egyik legjelentősebb volt. Talán még ma is élek a tapasztalataiból.

Kaiser Ottó